millei ilona
Az üvegajtó
A metróállomás peronját hatalmas füstüvegajtó zárta le. Napközben mindig zárva volt, a metróra várakozók nem is sejtették, hogy az óriási üvegtábla ajtót is rejt magában. Meg-megnézegették magukat a tükrében, unalmukban megigazították a hajukat, rendbe tették ruhájukat, aztán a befutó szerelvényhez siettek, hogy minél gyorsabban céljuk felé röpíthesse őket a vonat.
A férfi először járt az állomáson. A szakadó hó, a hideg északi szél hajtotta oda. Az egész városban, az egész világon nem volt más meleg kuckó, ahol meghúzhatta volna magát. Vékony dzsekije, rojtos nadrágja, ócska, lyukas talpú cipője teljesen átázott. Beesett, sovány arcát több hónapos gondozatlan szakáll keretezte, ápolatlan haja csapzottan hullt a szemébe. Vacogva kereste a legmelegebb helyet.
A füstüvegtábla előtt égszínkék műanyagszékek sorakoztak. Színűket még barátságosabbá, szinte melegebbé csalta a plafonon derengő neonok bágyadt fehér fénye. A férfi úgy döntött, itt húzódik meg a sarokban. Megpróbált észrevétlenné válni. Csak a befutó szerelvények keltette léghuzatban rázkódott olykor össze a hidegtől. Az utasok többsége ügyet sem vetett rá. Megszokták, hogy ezen az állomáson mindig vannak hajléktalanok. Azért akadt, aki utálkozva mérte végig, vagy ijedten húzódott előle a peron túlsó végébe.
A férfi lassan fölmelegedett. Már nem érezte a fogvacogtató hideget, ruhája megszáradt. A pillanatnyi kényelemtől, a be-, és kifutó szerelvények monoton zajától, az üres peront meg-megülő csendtől elbágyadt. Halálosan fáradt volt, elaludt. Akkor ébredt föl, amikor a metrólejárat rácsát elhúzták. Ijedten pattant föl. A hirtelen rátörő süket csendben felfelé igyekezett volna. Mint óriási, lomha, alvó állat, úgy terpeszkedett a térben a mozgólépcső. A villanyokat leoltották, a félhomályban csak apró, biztonsági égők szórták gyenge fényüket.
***
bányai tamás
Ereje teljében, hatvanas magyar
Mindez még abban az időben történt, amikor a Szerkesztő a horoszkópok írását is rám bízta. Hiába tiltakoztam, mondván, nem vagyok én asztrológus, annyit tudok a csillagokról, hogy fényes-kéken csillognak az égen. Ha tiszta az égbolt, nem takarja felhő. A Szerkesztő azonban gyorsan leszerelt.
- Ne röhögtessen - mondta tiltakozásomra -, mi az magának? Az egész egy nagy marhaság, de sok vénasszony olvassa, és két hasábot minden héten az is betölt. Maga a kisujjából kiráz egy ilyen marhaságot, fantáziája van hozzá.
Hiába néztem a kisujjam, mit tudnék kirázni belőle, nem volt appelláta.
Valami igaza mégis lehetett, mert rövid ideig tartó tanulmányozás után - még ma is úgy érzem - elég tűrhető jóslatokat vetettem papírra. Tartottam ugyan attól, hogy valaki egyszer még panaszt emel, s rajtam kéri számon félresikerült életét. Ilyennel ugyanis a kelleténél jóval többször találkoztam, s azok, akik úgy érzik, nem minden alakult olyképpen az életükben, ahogy szerették volna, többnyire mást vagy másokat hibáztatnak. Nehezen vettem volna lelkemre, ha kiderül, valami bajt okoztam, mert éppen rám hallgattak. Még ha közvetve is. Mert azt, hogy én írom a horoszkópokat, a szerkesztőség kevésszámú dolgozóján kívül senki sem tudta.
Aggodalmam teljesen feleslegesnek bizonyult, az égvilágon senki sem kifogásolta az általam felvázolt jövőképeket. Igaz persze, hogy igyekeztem mindenki számára valami szépet és biztatót írni, lehetőleg a távoli jövőre vonatkoztatva. Előbb utóbb csak történik valami jó is.
***
bánházy péter
Adalékok a fizika kultúrtörténetéhez
(ismeretlen görög történetíró feljegyzéseiből)
- Heuréka! – kiáltott fel a görög, s pálcájával izgatott ábrákat rajzolt maga elé a homokba.
Minden vízbe mártott test……de a gondolatai hirtelen elkalandoztak. Minden test….ez a test….micsoda gyönyörű test….amikor már nem úszik, de a hófehér, finom sószemcsék a bőrén még idézik a tenger érintésének az emlékét, s ahogyan hercegnői tartásban felkönyököl a parti homokban, s a nagy víz – mint aki nem akarja elengedni – játékos hullám-követeket küld érte, akik rajongva futnak a lábai elé, majd szemérmesen visszavonulnak, hogy aztán szemtelen pajtásaikkal együtt újra pajzán rohamot indíthassanak ellene.
A bölcs, görög Nap mosolyogva tanyázik odafenn és – bár ezredéveken át sokat látott már – most belemegy a játékba: csiklandós sugarakkal símogatja végig a bronzbarna testet, s annyira önfeledten, hogy aztán a végén maga is belepirul.
Ő mit sem sejt : nem tudja, hogy ebben a pillanatban érte van a tenger, érte van a Nap és nem érti, de átadja magát annak a furcsa, ismerős érzésnek, annak a kellemes zsibongásnak, ami átjárja és azt sem tudja, hogy közben még valaki nézi. Végtelen messzeségből, fényévek távolából nem szemmel, de szívével látja őt valaki – egy tudós bolond, aki tehetetlen mérgében épp’ most törte ketté a pálcáját.
- Pedig de szép lett volna! Már a neve is megvolt: a hidrodinamika első törvénye.
Pietrosz, a görög most fut valahová. Aki messziről látja, bizonyára azt gondolja, hogy részeg, mert hol erre, hol arra szalad, néha meg-megáll, olykor visszafordul, mintha nem tudná, merre menjen, de aki a szemébe néz, az rögtön meglátja azt a furcsa tüzet, amit nem az ital, de nem is a nap okoz, hanem egy különös betegség, amit úgy hívnak: szerelem.
./.
Az idős Archimédész éppen esti sétájáról tartott hazafelé. amikor érdekes ábrákra lett figyelmes a parti fövenyen. Előbb hümmögve-hammogva nézegette, majd elővette a palatábláját és lemásolta őket. Biztos, ami biztos, majdcsak jó lesz valamire – gondolta, azután fáradt léptekkel tovább indult. Kicsit odébb mintha egy test lenyomata őrződött volna meg, szinte tökéletesen a homokban, mely úgy fodrozódott körülötte, mint a tenger hullámai, átölelve de érintetlenül hagyva az alakot.
Az öreg úgy ballagott tovább, hogy észre sem vette. Fejében már egész más gondolatok jártak: - Minden vízbe mártott test annyit veszít a súlyából……
vége
toldi zsuzsanna
Halálos szerelem
Két mezei virág az árokparton beszélget.
Hogy vagy? – tárta ki kék kelyheit az egyik a zöld fűben.
Jól. És te? – nézte a másik vágyakozó tekintettel.
Én is. Imádom a napfényt, a meleget- sóhajtott kényesen.
A meleget én is szeretem. De egy kis eső nem kellene? – fúródott a kérdés a sóhajtásba bele.
Még csak az kellene! Utálom, ha vizes vagyok – rázta meg magát a kis kék kecsesen.
Rosszul látod, édesem. A vízre ugyanolyan szükségünk van, mint a napfényre.
Jól hallottam? Azt mondtad, édesem? – nézett most a kis kék is a másikra egyre érdeklődőbben.
Jól hallottad. Már régóta figyellek. Tudod, tetszel nekem. Mondhatom, hogy édesem? – húzta ki magát a fűből, ahogy csak lehetett.
Hát persze! Mióta élek, azt figyeltem meg, hogy a legszebb dolog az életben a szerelem.
Szóval szeretsz? – futott át a pír a kékségen.
Szeretlek – hajtotta le fejét a másik csendesen. Mondd! Hogyan tudnálak megérinteni?
Hát…..talán a szél, ha közelebb fújna, nem?
Nem hiszem. Próbáltam már, de nem érlek el akkor sem.
Akkor sosem fogjuk egymást megérinteni? – nézett rá a kis kék kétségbeesetten.
Talán…..ha a kezek letépnek, s egy csokorba szednek – válaszolt a másik a vágytól már hevesen.
Igazad van, bárcsak megtörténne…- lehelt rá csókot a kék kedvesen.
A nagy barna tehén pont most ért ide. Egyikőjük sem vette észre. A zöld fő között lelegelte mindkettőjüket. Lassan kérődzött. Senki sem figyelt a kéjes sikolyra, mielőtt nyelt egyet. Néhány hét múlva két szarva közt utat tört a frigy, egy piciny virág. Színe kékes.
- Mi történt ezzel a tehénnel? – nézett rá a többi tehén és az emberek.
A választ egy tíz éves, éppen szerelmes kislány adta meg.
- Biztos szerelmes! Udvarolni megy!
És a csorda tisztelettel engedte útjára a tehenet, két szarva közt a kis virággal.
vége
