műfordítás

Joelle Lopinot Mastrantoni:

A SZÉL GYERMEKE

Görög eredetiből fordította
Berekméri Virini Ágnes







14. fejezet

Későre járt az idő, a látogatók lassan elhagyták a kiállítási termet. Néhány ember, főleg Jacques és Auróra szobrász, festő, költő barátai, lézengett még utolsó italát szopogatva, elismerő és lelkes megjegyzéseket téve a szobrok között. A nagyközönség véleménye, ellenkezőleg, kissé visszafogottabb, megosztottabb volt. Auróra művei mindenkit mélyen érintettek, de ennek ellenére ez a kőbe vésett nyers fájdalom az embereket inkább sokkolta, nehezükre esett ezt elfogadni, felfogni. Az eltelt öt év alatt, Auróra tehetsége megérett és munkája kitűnt a többi szobrász munkái közül. Ez alatt az idő alatt kemény elhatározással és kitartással tanulmányozta az emberi test anatómiáját, amit az orvosi egyetemre történő szabad bejárása tett lehetővé, Jean Delcourt tanár, Jacques jó barátja jóvoltából. Jacques befolyása ellenére, Auróra munkáját jól meghatározott személyi stílus és a témaválasztások eredetisége jellemezte.
És most, az első személyes kiállítása után, műveinek minden nyersessége és keménysége ellenére, egyöntetűen elismerték különleges tehetségét.
Ólmos fáradtság tört rá hirtelen a fiatal szobrásznőre. Az utóbbi napokban megfeszített iramban dolgozott, hogy minden szobornak megtalálja a megfelelő helyet. Egymaga tanulmányozta minden egyes műnek a helyes megvilágítási lehetőségeit, esetenként erős oldalfényt vagy szórt fényt alkalmazva. Képes volt órákig, a földön fekve tanulmányozni a fénysugarak szobrokra való hatását. Elölről. Oldalról. Fentről mintha holdfényben fürödnének. A kiállítási terem közepén, mintegy a többi művön uralkodva, az „Elválasztás” hármas kompozíciója állt. Az „apja” félkész arcával a félhomályba burkolva. Inas kezét, mely a gyermeket tartja fogva, erős fénycsóva világítja meg, a mérges és vonagló kígyószerű kidudorodó erek mintegy a férfi durvaságát hirdetik. Egy másik erős fényfoltban a gyermek, kerekre nyitott szemeivel és néma sikolyba torzult ajkaival. A kompozíciót szemlélőnek úgy tűnik, mintha valóban hallaná a gyermek kiáltását, és éles fájdalom nyilall bensőjébe a sajnálattól.
Az utolsó hetek izgalmai és álmatlan éjszakái teljesen kimerítették, de műveinek mai dicsérete olyan emberek szájából, akiknek a véleményére Auróra sokat adott, szívében felélesztette a reményt. Látta, munkája szokatlannak hatott, de tetszett. Nem is lehetett ez másként, hisz ő maga is szokatlan volt, hajthatatlan akaraterejével, hogyan is ne rettentek volna vissza azoktól a szobroktól az emberek, melyekben saját gyötrelme és dühe kelt életre.

***






.