Az üvegajtó

 

A metróállomás peronját hatalmas füstüvegajtó zárta le. Napközben mindig zárva volt, a metróra várakozók nem is sejtették, hogy az óriási üvegtábla ajtót is rejt magában. Meg-megnézegették magukat a tükrében, unalmukban megigazították a hajukat, rendbe tették ruhájukat, aztán a befutó szerelvényhez siettek, hogy minél gyorsabban céljuk felé röpíthesse őket a vonat.

A férfi először járt az állomáson. A szakadó hó, a hideg északi szél hajtotta oda. Az egész városban, az egész világon nem volt más meleg kuckó, ahol meghúzhatta volna magát. Vékony dzsekije, rojtos nadrágja, ócska, lyukas talpú cipője teljesen átázott. Beesett, sovány arcát több hónapos gondozatlan szakáll keretezte, ápolatlan haja csapzottan hullt a szemébe. Vacogva kereste a legmelegebb helyet.

A füstüvegtábla előtt égszínkék műanyagszékek sorakoztak. Színűket még barátságosabbá, szinte melegebbé csalta a plafonon derengő neonok bágyadt fehér fénye. A férfi úgy döntött, itt húzódik meg a sarokban. Megpróbált észrevétlenné válni. Csak a befutó szerelvények keltette léghuzatban rázkódott olykor össze a hidegtől. Az utasok többsége ügyet sem vetett rá. Megszokták, hogy ezen az állomáson mindig vannak hajléktalanok. Azért akadt, aki utálkozva mérte végig, vagy ijedten húzódott előle a peron túlsó végébe.

A férfi lassan fölmelegedett. Már nem érezte a fogvacogtató hideget, ruhája megszáradt. A pillanatnyi kényelemtől, a be-, és kifutó szerelvények monoton zajától, az üres peront meg-megülő csendtől elbágyadt. Halálosan fáradt volt, elaludt. Akkor ébredt föl, amikor a metrólejárat rácsát elhúzták. Ijedten pattant föl. A hirtelen rátörő süket csendben felfelé igyekezett volna. Mint óriási, lomha, alvó állat, úgy terpeszkedett a térben a mozgólépcső. A villanyokat leoltották, a félhomályban csak apró, biztonsági égők szórták gyenge fényüket.

A férfi visszatapogatózott az égszínkék széksorhoz. Megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. A derengő fényben hallgatta az éjszaka furcsa neszeit. Motozás, csoszogás ütötte meg a fülét, látta, ahogy mind több, hozzá hasonló hajléktalan bújik elő a sötétből, lassan tele lesz velük a peron.

Ekkor váratlanul fölpattant a füstüvegajtó. A számkivetettek egymást taszigálva igyekeztek minél közelebb kerülni hozzá. Az elől levők már-már közelharcot vívtak, hogy ki léphessen rajta be elsőnek.

A füstüveg ajtón túl vakító napfény világított. Amikor átlépett rajta egy hajléktalan, rögtön megváltozott. Foltos, rongyos ruhája ép lett és tiszta, elegáns. Arca borotvált, haja jól ápolt, illatos. Aki átlépte a küszöböt mind egy-egy ház felé sietett. Színük más és más volt, fehér, kék, rózsaszín. A házak mellett kicsiny, tisztavizű patak csordogált, hatalmas, haragoszöld jegenyék álltak őrt mellette. Nagy, fehér virágú bokrok szegélyezték az utat a házakig. Volt, aki elé egész család szaladt, apró gyerekek, mosolygós asszony. Volt, aki elé kutya, amelyik örömében meg-meghemperedett a harsány zöld fűben. Volt, aki elé édesanyja sietett, s volt, akit barátok sokasága várt. A távolból lágy zene hangjait hozta a szél. A férfi döbbenten nézte a csodát.

A peronról lassan elfogytak a hajléktalanok. Rajta kívül mindenki átlépett az üvegajtón, s az lassan, méltóságteljesen csukódni kezdett. A férfi felocsúdott döbbenetéből, s a bejárathoz ugrott. Épp csak lábfejét feszíthette a küszöb és az ajtó közé. Az megint kinyílt, a férfi még egyszer a mozdulatlan mozgólépcső felé nézett, s mélyről jött sóhajjal átlépte a küszöböt.

Akkor érezte meg, hogy a vakító napfény egyáltalán nem melegít.