esszé-gondolatok

Bizony voltak „lökdöső” személyek, akik akarva-akaratlanul, de azért tolakodtak, hogy katalogizálják őket. Nyilvántartásba kerültek. Egytől egyig megérdemlik, hogy az utókor ne emlékezzen rájuk.
Akik ettől eltérőek, körülbelül abba a törzsfogalomba sorolhatók, akik még nem zsenik, de (eltekintve egy-két „titánpalántától”) tehetségük valószínűleg már nem is fog fejlődni.
Az egyik osztályba kellő önbizalommal magamat tettem. Mivel másokat nem szívesen dicsérek, (mert ez árt a koleszterin szintemnek, főleg ennek utálata egyenes arányban van az általam elfogyasztott szesz mennyiségével, s ez köztudottan árt az egészségnek) ezért fájdalom, de magamról beszélek.
Mondhatnám, hogy egy „élő halhatatlana” voltam annak a három napnak. Azt is állíthatnám, hogy utánozhatatlanul jól adtam elő azt, amit írtam, említhetném, hogy mindenkit meghazudtoló módon szép és okos voltam, stb., de minek, amikor ezt sem én, sem mások nem hiszik el.
Az viszont bizonyos, képes voltam jókedvet, őszinte szakmaiságot, intellektuális légkört teremteni ebben az agyedző, vagy agylágyító táborban, ahol az „őstehetségek” gyülekeztek az őselemek jogcímén. Pedig nem tettem mást, mint „komolyra” vettem a társaság szakmai színvonalát.
Ezért nem mondom, hogy hazug, galád alak az, aki a vitaindító előadásomra azt meri mondani, hogy tudományos igényessége dicséretes volt, mert az egész ötletét egy gimnáziumi elsőosztályos tankönyvből „koppintottam,” csak teletűzdeltem idegen szavakkal.
Az már sajnálatos, hogy kedvenc veszprémi költőnőm Cs. Sarolta azt mondta, hogy túl sokat markoltam ahhoz, hogy meg lehessen jegyezni. Istenem, bocsáss meg, azt hittem, hogy eddig a szintig már a többség eljutott és az előadásomat kellő tapintattal leminősítik, hogy nem „osztályismétlésre” jöttek. Azt viszont mégis említésre méltónak tartom, hogy amikor bemutatkozott, az én pihés tollaimmal pávázta végig a kijelölt területét.
      Ezt a trükköt még Okányi K. F állami díjas közíró is „bevette”, mert minden füződményével azt próbálta igazolni, hogy gondolataim, ösztönöző hatást gyakoroltak még rá is. Viszont úgy csavarta a szavakat, hogy csak egy házőrző eb figyelmességével jöttem rá: rám hivatkozva saját gondolatait terjesztette!!!
A mértéktartóak közül kiemelkedett Dr. G. Ernő ( aki valószínűleg több „oskolát” járt ki a többieknél, ) mert beszélt, de nem mondott semmit. Néha a semmit mondás is aranyat ér. Az opponens (O.K.) és a reflexiófelelős B. Gábor viszont a „sas-fülszemű” megfigyelőknek azt árulta el, hogy amiről ők beszélnek, az több tudást tartalmaz, mint az én előadásom.
Bemutatkozások, önvallomások is voltak. Olyan műveket, vagy részleteket hallottunk, amelyek közül néhány, - bár jelképesen - kristály-gyöngykoszorút  érdemelne. Sajna bőven zengett „Seggfej-díjas” mű is.
Egyik nap azért elérkezett egy mosolygós dubicsányi este is, amit eredeti terv szerint a falu népességének szántunk, de oly kevesen voltak, hogy a Hegyalja Alkotók Társulásának elnöke a köszöntőjében mindenkit név szerint bemutatott. A műsor színvonalát ez nem rontotta, mert kellő alattomossággal, szándékunk eredetiségéhez ragaszkodva, az egészet magunknak csináltuk.
Önzésünk magas szintje a csodálat burjánzásába csapott, mert lelkes művésztársaink egy része nemcsak hogy felállva tapsolt és őrjöngő önkívület esett Papp Erzsébet hastáncánál, hanem széken ugrálva kiabálta, hogy vissza, vissza... A sok vén kujonnak ezen csorgott a nyála ahelyett, hogy felfigyeltek volna Orosz Dávid előadóművész nagyszerű versmondására
Hiába. Gyarlók vagyunk!
Szerény véleményem szerint az író, költő, művésztalálkozónak a megrendezése, ha másért nem is, de a zárásért megérte. Mivel az előző két napon tollforgatásra ingerlő esemény nem történt, ezért lett ez maradandó élmény. No meg a jó tarcali bor megihlető hangulatáért…
Megdöbbentő, de más is történt. Valami nem várt, mint mikor egy meztelen, napozó nő popsijára napszemüveget tesznek, mert a reklám szerint ez öltöztet. Azt már tudomásul vettem, hogy a klasszikusok közül nem egy volt, aki utálta a másikat, s valamiért nem állt szóba vele, azt is értem, hogy napjainkban is dúl a tehetségek és „kontárok” harca, kiszorítósdi játéka, de hogy ez a mentális hiba, hogy kergült ebbe a találkozóba, nem tudom.
Itt, ahol csupa amatőr, szárnyát kereső „művészembrió” találkozott, hogy talált otthont az irigység, féltékenység, gőg, túlméretezett önhittség, stb. – rejtély! A betegesen intelligens alkotótársaim ugyanis álszerényen, de hitelesen igazolták, hogy célba értünk, mert mindent elkövettek, hogy rontsák a hangulatot. Ez az elfajzott, genetikailag hibás csoport, minden öntelt személyeskedést, kritikának álcázott intrikát egymásra öblített.
Ebből az ökör-körből Dr. Kárpáti intellektuálisan és filozofikusan megfogalmazott gondolata úgy sírt ki, mint exumálás után a kihűlt sír. Több mint két és félezer éves tudást vetett latba, amikor kifejtette, hogy „sok” dudás egy csárdában nem fér meg. Azonnal felismertem a plágiumot, mely szerint a kibékíthetetlen ellentétek egységének és harcának ógörög bölcseletét magyarította, eszerint a dudások egy csárdában való találkozása csak a két csata közötti szünetben, az úgynevezett „viszonylagos nyugalomban” ajánlatos.
Összegezve a pozitív és negatív eredményeket megállapítható, hogy az egészben legjobb a pogácsa volt.
Mikor haza és magamhoz tértem, megszületett e találkozónak egymondatos összegzése, amit Peterdi Pál oly szívesen emlegetett:
" Akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes." Persze a humort be lehet helyettesíteni a tehetséggel, s akkor talán érthetőbb.

***



.
Németh Tibor
Dubicsányi szekértábor


A közelmúltban, Dubicsányban a Fáy kastélyban, műkedvelő művésztábort rendeztek. A résztvevőket teljesen önkényesen, és kellő iróniával csoportokba soroltam.
Szerintem „mesés” volt ez az egész irka-firka tábor, azért is, mert ott volt alkotótársaim színe-java, már akik eljöttek. Néhányan nem is jöttek, tolongtak!