14. fejezet

Későre járt az idő, a látogatók lassan elhagyták a kiállítási termet. Néhány ember, főleg Jacques és Auróra szobrász, festő, költő barátai, lézengett még utolsó italát szopogatva, elismerő és lelkes megjegyzéseket téve a szobrok között. A nagyközönség véleménye, ellenkezőleg, kissé visszafogottabb, megosztottabb volt. Auróra művei mindenkit mélyen érintettek, de ennek ellenére ez a kőbe vésett nyers fájdalom az embereket inkább sokkolta, nehezükre esett ezt elfogadni, felfogni. Az eltelt öt év alatt, Auróra tehetsége megérett és munkája kitűnt a többi szobrász munkái közül. Ez alatt az idő alatt kemény elhatározással és kitartással tanulmányozta az emberi test anatómiáját, amit az orvosi egyetemre történő szabad bejárása tett lehetővé, Jean Delcourt tanár, Jacques jó barátja jóvoltából. Jacques befolyása ellenére, Auróra munkáját jól meghatározott személyi stílus és a témaválasztások eredetisége jellemezte.

És most, az első személyes kiállítása után, műveinek minden nyersessége és keménysége ellenére, egyöntetűen elismerték különleges tehetségét.

Ólmos fáradtság tört rá hirtelen a fiatal szobrásznőre. Az utóbbi napokban megfeszített iramban dolgozott, hogy minden szobornak megtalálja a megfelelő helyet. Egymaga tanulmányozta minden egyes műnek a helyes megvilágítási lehetőségeit, esetenként erős oldalfényt vagy szórt fényt alkalmazva. Képes volt órákig, a földön fekve tanulmányozni a fénysugarak szobrokra való hatását. Elölről. Oldalról. Fentről mintha holdfényben fürödnének. A kiállítási terem közepén, mintegy a többi művön uralkodva, az „Elválasztás” hármas kompozíciója állt. Az „apja” félkész arcával a félhomályba burkolva. Inas kezét, mely a gyermeket tartja fogva, erős fénycsóva világítja meg, a mérges és vonagló kígyószerű kidudorodó erek mintegy a férfi durvaságát hirdetik. Egy másik erős fényfoltban a gyermek, kerekre nyitott szemeivel és néma sikolyba torzult ajkaival. A kompozíciót szemlélőnek úgy tűnik, mintha valóban hallaná a gyermek kiáltását, és éles fájdalom nyilall bensőjébe a sajnálattól.

Az utolsó hetek izgalmai és álmatlan éjszakái teljesen kimerítették, de műveinek mai dicsérete olyan emberek szájából, akiknek a véleményére Auróra sokat adott, szívében felélesztette a reményt. Látta, munkája szokatlannak hatott, de tetszett. Nem is lehetett ez másként, hisz ő maga is szokatlan volt, hajthatatlan akaraterejével, hogyan is ne rettentek volna vissza azoktól a szobroktól az emberek, melyekben saját gyötrelme és dühe kelt életre.

Egy távolabbi sarokban, teljesen elmerülve a beszélgetésbe, Jacques egy kritikussal álldogált. Auróra nem merte a két férfit megközelíteni, rettenetesen félt a kritikusoktól. Nem mintha nem bízott volna saját ítélőképességében, sőt! Sosem feledte Jacques tanácsát, hogy maradjon mindig hű az igazsághoz, és törekedjen saját érzései tökéletes kifejezésére, így tudta, biztosan érezte, hogy művei őszinték és eredetiek. Túlérzékenysége miatt azonban nagyon nehezen bírta a kritikát. Az emberek szeretetére kiéhezett lelke nem tudott szabadulni a kiéhezett piócaként rátapadó, az elutasítástól való félelemtől. Fájt neki, hogy annak ellenére, hogy éne minden rezdülésével ezt éhezte, mégsincs mindenki által egyöntetűen elfogadva.

Persze, ott volt körülötte a határozottan mellette állást foglaló, fanatikus hódolótábor, de ennek ellenére Auróra teljes szívéből arra vágyott, hogy a többiek is szeressék, még akkor is, ha merőben új elemekkel tarkított munkáját nehezen értette meg a közönség.

Sokszor gondolt Jacques, Rodin kapcsán előjött megjegyzésére:

„ A rossz művészek mindig mások szemüvegét hordják. A valódi művész nem fél kifejezni őszintén az érzéseit, még akkor sem, ha fennáll a veszély, hogy előítéletekbe ütközik. Így a hozzá hasonlóknak, az egyenességet tanítja..”

Ezek a szavak átsegítették a nehéz perceken. Pillantását még egyszer az őt nem látó Jacques-ra emelte. Lófarokba összefogott dús haját ezüst szálak kezdték beerezni. Minden fehér hajszálat az iránta érzett aggodalom és az egymást összekötő beteljesületlen szerelem jelének látott.

Mélyet sóhajtott... Soha nem fogja apjának érezni ezt a férfit. Számára ő mindig is a gyöngéd, de egyben szenvedélyes szerető lesz, akit imádott és imád a mai napig. Visszaemlékezett, ’68 májusában a művésznek ugyanilyen lázadó, kissé hippis külseje volt. Abban a periódusban szinte gyermeki örömmel vetette bele magát a rendszerellenes tüntetésekbe, együtt az ország a diákjaival és munkásaival.

A barikádokon kiáltott jelszavakkal nemcsak az egyenlőtlenség, igazságtalanság, társadalmi elnyomottság, a kispolgárok és kormány hajthatatlansága ellen emelt szót, hanem saját családját és egész életmódjukat bírálta.

Auróra a másodperc töredékéig, egy halvány mosoly kíséretében idézte maga elé, ahogy a könnygáz fojtogatta őket, behatolt kendőkkel eltakart orrukba, szájukba. A tömeg a magasból próbált segíteni, a rendőrség fejére dobálva, ami a keze ügyébe került, teraszok kovácsoltvas darabkáit, virágvázákat, így próbáltak a hatalom erőszakos beavatkozásának véget vetni. Azokban a kritikus percekben, a tapasztaltabb és racionálisabban gondolkodó Jacques, elkapta a lány kezét, és maga után vonszolta. Együtt szaladtak, hogy elrejtőzzenek valamelyik közeli udvarban vagy lakásban, amit a lakók hallgatólagos beleegyezéssel, szó nélkül tártak ki előttük, hogy megmentsék őket a rendőrosztagok verésétől.

A sors váratlanul kegyetlen és ironikus fordulata által okozott csapásból, elveszett szerelmük, a lelkek általános forrongásába menekült, és néha ők maguk is elhitték, hogy eme világrengető kavalkádban az élet valóban és örökre gyökeresen meg fog változni. Meg voltak győződve, hogy a szép és az igaz fog győzedelmeskedni és tudat alatt azt remélték, hogy legszebb alkotásuk, a szerelmük , ily módon esélyt kap rá, hogy a sorscsapást túlélje.

De a lázadást leverték, a nép kiszipolyozva és becsapva visszahúzódott, a szerelmük pedig függőben, bebörtönözve, lelkük mélyére bújt.

A lány megrázta magát, megpróbálván elűzni a kínzó gondolatokat és még egy puncsot töltött magának.

Teljesen felfokozott lelkiállapotban volt már a sok italtól.

- Megyünk a Latin Negyedbe szórakozni? – kérdezte tőle hirtelen Edouard, egy pesszimista lelkületű költő, kinek tolla általában szesztől csöpögött.

- Persze, menjünk! – tetszett meg az ötlet Aurórának – Ünnepeljünk az újságok reggeli megjelenéséig! Inni akarok, hogy ne érezzek semmit, ha csoportosan elásnának!

- Ugyan, ne izgasd magad, hisz Te mindenkit elvarázsoltál, kritikusokat, közönséget egyaránt!

- Be szeretnék én is ilyen optimista lenni! Tölts még egyet, hogy valahogy kibírjam reggelig!

- Kibírod, kemény dió vagy te, nem féltelek. Tudod-e hogy a barátom bolondul utánad? – kérdezte hirtelen, másra terelvén a szót, hátha valahogy a lány megnyugszik kicsit. – Hiába figyelmeztettem, hogy a szíved kőből van, nem vette le a szemét rólad egész este.

Auróra kifejezéstelen tekintetet vetett a fiatalemberre, aki magányosan és szótlanul állt a térdepelő „Hajótörött” előtt.

A férfi magas volt és sovány, finom vonásai ókori szobrok szépségére emlékeztették a lányt. Arcának töretlen akaratról és határozottságról árulkodó kifejezését barna fürtök keretezték. A lélekolvasó művészszemek azonban rögtön észrevették a keserűségről, fájdalomról árulkodó kis ráncokat az ajkak szögletében. Háborgó tengerre emlékeztető szemeiben csillogó szikrák pattantak, ahogy a lány felé fordította tekintetét. Pillantásával Aurórát felnyalábolta és a lány alig találta a visszautat a félelmetes dagályból. Mérhetetlen szomorúság, okosság és kiapadhatatlan energia áradt feléje a szép szemekből.

- Ki ez? Még sosem láttam a társaságodban – jegyezte meg kissé elfúló lélegzettel.

- Nocsak, nocsak! Érdeklődünk kicsikém? Csak nincs valami bajod? Netán beteg vagy?

- Ugyan már bolondos költője! Hát mondtam én, hogy úgy érdekel, mint férfi? Csak a szépséget csodálom, bárhol kerüljön is elém. És ez az ember gyönyörű. Kérdezd meg tőle, modellt ülne-e nekem?

- Dehogy kérdem! Kérdezd csak meg magad! De figyelmeztetlek, Dimitrisz nem azok közül való, akik egy-kettő beülnek valakihez modellnek! Büszke és szomorú ember, a halállal cimborált évekig.

- Á, vagy úgy. Miért?

- Azért kicsikém, mert görög politikai menekült. A katonai junta börtöneiből menekítették kommunista társai Párizsba. Sok mindenen ment keresztül. Különben ő is művész, zeneszerző.

- Még érdekesebb tehát. Mutasd be nekem.

- Horogra akadnak ma a halak, látom – viccelődött Edouard – Először, ennyi éve, mióta ismerlek.

- Úgy látom sokat ittál, és nem tudod, mit fecsegsz összevissza – szakította félbe a lány.

- Sosem volt tisztább a fejem – vágott vissza Edouard – És mivel szeretlek, megéreztem az áramütést, ami átjárt.

- Milyen áramütést te dilis? Életemben egyszer szerettem, és többet nem fogok, már mondtam neked. Én ilyen vagyok: önkényes, és maximalista!

- Hát ezt majd a jövő eldönti. No gyere, menjünk, nézd csak, már vár minket.

A zeneszerző kifejezéstelen arccal nézte, ahogy közelednek. Mikor Edouard bemutatta őket egymásnak, viharos tekintetét mélyen a lányéba fúrta.

- Enchanté de te connaitre – mondta kissé éneklő hangsúllyal, derűsen összekeverve néhány magánhangzót, pár mássalhangzót elnyelve, bizarr csengést kölcsönözve ezzel a francia nyelvnek.

- Isten hozott a megkínzott lelkek birodalmában – emelte rá poharát Auróra, mintegy befogadása jeléül. – Még 5 perc áll rendelkezésedre, hogy mentsd magad.

- És ki mondta neked, hogy menekülni akarok? – kérdezte egy varázslatos mosoly kíséretében a férfi.

- Gondoltam ellátlak pár jó tanáccsal – nevetett fel Auróra.

- Pedig én azok után, amiket a kiállításodon láttam, inkább jobban meg szeretnélek ismerni. Valahogy az az érzésem, hogy sok a közös vonás bennünk: a szenvedélyesség, szomorúság, az igazság szeretete. A halál semmibe vétele és paradox módon, az élet imádata.. a művészet imádata. Nem igaz?

- Talán – sikerült a lánynak kinyögnie, akit kicsit elkábított ez a lerohanás.

- Ha tehetném, megvenném azt a szobrot, a „Hajótörött”-et. Úgy érzem ez te vagy, most.

- Minden művem egy-egy rész belőlem – válaszolt Auróra.

- Persze, de én ezt a magadat szeretném megmenteni.

- És ki mondta neked, hogy a mostani énem meg akar menekülni? Mindig mindennel egyedül birkózom meg, kösz, de nincs szükségem megmentőkre!

- Akkor ezért nem találsz magadra még mindig – válaszolt a férfi, Aurórát felbőszítő szemtelenséggel.

- Hallatlan, most megjelensz te, ezer idegen, hogy kiments engem az élet örvényeiből! – vágta oda Auróra kissé indulatosan – Igaz is, van valami benned, ami Krisztusra emlékeztet. Ezzel néhány lépést tett oldalra, hogy szemügyre vegye a férfi profilját. – Csak az a baj, hogy én sajnos ateista vagyok! De váltsunk témát, szeretnél nekem modellt ülni?

- Szeretnél a zeném ihletője lenni? – volt kész a férfi rögtön a válasszal.

Auróra vizsgáló tekintetet vetett rá, majd elmosolyodott.

- Miért is ne? Most indulunk a Latin Negyedbe, szeretnél velünk tartani? Számomra ez egy végtelen éjszakának ígérkezik .

- Na látod, hogy máris szükséged van rám? – villantotta a férfi fogsorát a lányra.

Auróra a megjegyzést válasz nélkül hagyta lebegni és a többiekhez fordult.

- Megyünk srácok?

- Én nem jövök, hullafáradt vagyok – jelentette ki Jacques, elsötétült tekintettel.

- Mi a baj, nem érzed jól magad? – kapta el az aggódás Aurórát, miközben sietve a férfi mellé húzódott. – Nem akarod velem eltölteni a kritikák megjelenéséig hátralévő időt?

- Nincs szükséged rám, jó társaságot találtál magadnak – válaszolta keserűen a szobrász.

Auróra megütközve nézett rá.

- Ez nem igaz! Te féltékeny vagy! – kiáltott fel diadalmasan, majd nem törődve a körülöttük lévőkkel, hevesen átölelte a férfit. – Drágám! Milyen régóta elüldöztél magadtól az erkölcsösség zászlaját lobogtatva, én meg elhittem hogy túltetted magad rajtam!

Jacques kétségbeesetten próbálta magát az ölelésből kifejteni.

- Én sosem fogom tudni magam túltenni ezen az egészen. Ez a fiatalember gyönyörű, menj csak, menj, felejts el engem a karjaiban. Már rég szerelmes beléd, még ha nem is tud róla. És te detto..

- Ne zsörtölődj, hisz tudod, én csak téged szeretlek, csak téged! – lábadt könnybe a lány szeme – Kérlek, kérlek, gyere velünk, az egész társaság jön!

- Nem vagyok fából, kedvesem, nem bírom már elviselni a bánatod, de a boldogságod sem. Zsákutcába kerültem, hidd el. Hagyj, hogy munkámban feloldódjak, felejtsek, csak ez maradt már nekem.

- Miért nekem mi maradt, mit gondolsz te?

- Kedvesem, előtted az egész élet! Az egész gyönyörű élet, amely pont ebben a pillanatban tárja előtted tágra kapuit. Vigyázz, nem bánik bőkezűen azokkal, akik őt megtagadják. Utána már nem fogja ilyen lelkesen felajánlani a lehetőségeket, hidd el nekem... Jó szórakozást, édesem! – köszönt el végül és elsietett.

Aurórát elkeserítette az újabb elutasítás, a könnyek szétmaszatolódtak arcán.

- Gyere, menjünk – fogta karon Edouard, aki ismerte kegyetlen titkukat.

- Már nem bírom elviselni ezt a kínt – dőlt zokogva barátja vállára a lány.

Edouard gyöngéden simogatta a selymes hajat.

- Ez a gyarló élet néha nagyon mellétrafál! Furcsán osztogatja a szerelmet. Én szeretlek téged, te pedig nem engem szeretsz. Te imádsz valakit, aki imád téged, de nem szabad szeretnetek egymást... Micsoda kavarodás ez? Menjünk inkább, igyuk le magunkat a sárga földig – mondta, Aurórát a kijárat felé vezetve.

- Igazad van! Ez az este az én estém, nem hagyom, hogy tönkremenjen – kapta össze magát Auróra. Tenyerével sietve letörölte könnyektől maszatos arcát. – Srácok, indulás!

Zajos csoportokban hagyták el a kiállítási termet. A görög férfi Aurórához lépett, átölelte a vállait és egy lassú, idegen dalt kezdett dúdolni. Kristálytiszta hangjában a fájdalom és a kétségbeesés átadták helyüket egy harcos reménysugárnak, mely minduntalan visszatért a dal refrénjében. A többiek ugyan nem ismerték a dalt, de már a második szakasztól együtt dúdoltak vele, így haladván Párizs alvó utcáin. És miközben egy emberként daloltak, a görög hűvös, erős kezében tartotta Auróra kezét, akit ez mélyen felkavart. Tekintetük összeakadt, és mint hajótörött a mentő deszkába, kapaszkodtak egymásba. A férfi valami rövidet, édeset mondott neki az anyanyelvén, miközben megszorította a lány kezét. Auróra gyomra reszketni kezdett, de a férfi szorosan tartva markában a kezét, vidáman felnevetett.

A társaság nagy zajjal becsődült egy bár ajtaján. Összetoltak pár asztalt, köréjük telepedtek és a beszélgetés nemsokára kisebb csoportokra osztódva folytatódott. Dimitrisznek sikerült Auróra mellé ülnie.

- Nagyon tetszettek a görög dalok, annak ellenére, hogy egy kukkot sem értettem belőlük. Te írtad őket?

- Az elsőt igen. Azért írtam, hogy népemet arra ösztökéljem, lázadjon fel a junta ellen.

- Mesélj nekem Görögországról!

- Mit is mesélhetnék, szegény, sebesült hajótöröttről, akinek a megmentésén fáradozom? Olyan, mint te – mosolyodott el a férfi. – És meg fog menekülni, akárcsak te. A fasiszták és sok esetben maga a nép akarata ellenére is.

- Hogy-hogy, a nép nem akar szabadulni? Hát nem szenvednek a diktatúra alatt?

- Nem bizony, nem szenved mindenki! Van egy olyan népcsoport, amely úgy véli, a mai Görögországban minden rendben van, jólét és rend uralkodik mindenütt. És a szabadság? – kérdem én ezektől. Mit tettünk a szabadsággal? Egész életünkben szívünket és szánkat elrejtve fogunk élni? Én ezt nem tudom elfogadni. Egyszerűen nem fogadhatom el, hogy az eszemet, agyamat bebörtönözzék! Azt sem tudom elfogadni – mosolyodott el hirtelen – hogy a te agyad emlékeid csapdájába legyen bebörtönözve. Hiszem, hogy óriásit nyújthatsz, ha a lelked felszabadul!

- Én nem így gondolom. Én azt vélem, akkor lehet igazán alkotni, amikor mélyen átérezzük az emberi fájdalmat. Ha az agyam megszűnik felfogni ezeket a mély érzéseket, hogyan alkothatnék? A műveinknek az a rendeltetése hogy az emberek önmagukra találjanak benne, és erőt merítsenek belőlük. Ha túlságosan elvontan fejezem ki magam és az egyszerű nép nem érti, mit akarok mondani, nem tudja átérezni a műveimet, ahogyan az már sok szobrásszal megtörtént, akkor pont azok nem fognak hozzám közel kerülni, akik a világosságot remélik tőlem. A művészet nem szabad, hogy csak az intellektuelek kiváltsága legyen. Én magam a nép gyermeke vagyok, a legalacsonyabb rétegek szülötte. Az egyszerű embernek szüksége van rám, úgy ahogy a népednek van szüksége rád.

- Tetszik amiket mondasz és te is tetszel nekem. . . – válaszolt a férfi.

- Elég baj az, neked. Semmit nem tudok felajánlani ebben a pillanatban. – válaszolt majdnem indulatosan a lány.

- Miért, kértem én valamit is?

- Ha kértél volna is... a szívem évekkel ezelőtt meghalt.

Megérkeztek az italok. Auróra a sajátját egy grimasz kíséretében, egy hajtásra kiitta.

- Minek iszol, ha nem esik jól?

- Azért jöttél, hogy dadáskodj fölöttem és kioktass? Légy szíves és ne szólj bele, élek, ahogy akarok! Semmi szükségem őrangyalra! Srácok, hánykor jelennek meg az újságok? – fordult a többiek felé.

- Ötkor.

- És hány óra van most?

- Fél három.

- Jaj, még mennyi idő van előttünk...

Felhangzott egy Beatles szám, amit mindenki halkan dúdolni kezdett. Auróra Edouard-hoz fordult, aki a másik oldalán foglalt helyet, és tapintatosan az ellentétes oldali szomszédjával beszélgetett.

- Be egy ragadály a barátod, hallod-e?

- És látom, nem tetszik neked, hmm? Ne igyál annyit, a végén teljesen rosszul leszel, hát jó ez neked?

- Hát te is fiam Brutus? Akkor én elmegyek – pörgött fel az italok hatására Auróra – Nem jutok levegőhöz itt közöttetek!

Felállt majd néhány bizonytalan lépés után nekiesett egy széknek. Dimitrisz rögtön felugrott és megpróbálta egyenesen tartani.

- Menjünk ki egy kicsit a levegőre.

- Á, itt van megint Zorro, készen arra, hogy megmentsen! – csúfolta a lány.

A görög erőszakkal kicibálta az útra. Edouard látta, ahogy védelmezően átöleli a lány vállát és óriási csalódottság vett erőt rajta. Eddig neki jutott az a szerep, hogy időnként megvédje a lányt önmagától. Ma nem volt rá szükség. Valószínűleg már soha többé nem lesz rá szükség.

Ahogy Dimitrisz a karjaiban tartotta, Auróra kedve a nevetésből a sírásba csapott és megint vissza, miközben összefüggéstelen dolgokat hordott össze.

- Most mi a fenének kell ezt tenned magaddal, mondd? Tudod, hány ember van, aki szenved, akiket a kínzások szétroncsolnak, akik belehalnak?! Te meg? Mindened megvan, fiatal vagy, tehetséges, szép, szabad és mindezeket el akarod vesztegetni így?

- Mit tudsz te rólam, hogy megjátszod nekem a nagyokost? A te országodban ugyan szenvednek az emberek a diktatúra alatt, de megvan a reményük, hogy valamikor felszabadulnak. Még akkor is, ha a vérüket kell hullatniuk egy eszméért, gondolatért! De én? Mit tegyek én? Bensőmben lakozik a zsarnok, és nem szabadulhatok tőle, tudod-e? – erőt vett rajta megint a zokogás. – Soha, soha! Bármit tegyek, bármit is csináljak! Bármennyire is próbálkozzak!

Elhúzódott a férfitól, majd futásnak eredt, vadul, mintha saját, különbejáratú démonjai elől menekülne. Dimitrisz pár lépés után beérte és a karját elkapva, maga felé fordította. A lány a férfi szemébe fúrta tekintetét, és az megérezte végtelen szomorúságát és kétségbeesését. Hosszú ujjú kezeivel letörölte a lány könnyektől maszatos arcát, majd mellére vonta és mintha csecsemőt altatna, úgy nyugtatgatta.

- Bocsáss meg nekem, valóban nagyon sokat ittam, és nem vagyok teljesen ura tetteimnek – szabadkozott Auróra, mert normális körülmények között, nem szokta érzéseit közszemlére bocsátani.

- Nincs semmi baj, ez a kitörés csak jót fog tenni neked.

- Nem hiszem, attól félek, darabjaimra hullok. Biztos a kiállítás miatt van, bizonytalanságot érzek, és emiatt sebezhető vagyok. Teljesen lejárattam magamat – halványan elmosolyodott – Nagyon szégyellem magam, és bocsánatot kérek, hogy a magam butaságaival fárasztalak. Biztos jóval komolyabb dolgaid is vannak annál, mint hogy egy sebzett, elveszett lánnyal foglalkozzál.

- Pont ellenkezőleg, a te sebeid gyógyítása segít letakarnom saját sebhelyeimet. És elérted azt is, ami már nemigen hittem, hogy megtörténhet: mint férfit is felkavartál.

- Hogy érted, nem vagy igazi férfi, homoszexuális vagy? – kérdezte félénken Auróra.

- Jaj dehogy, félreérthetően fogalmaztam, biztosan az idegen nyelv a hibás. Úgy értem, már kezdtem azt hinni, nincs is szívem. Amióta a feleségemet elvesztettem, nem szerettem senki mást.

- Borzasztóan sajnálom. Nagyon szeretted őt?

A görög bólintott, miközben másfelé fordította a tekintetét, ne kelljen a lány elé tárnia gyengeségét.

- Ő jobban szeretett, mint én őt, – kezdett mesélni halk hangon. –feláldozta az életét értem. Én áldoztam fel tulajdonképpen, anélkül hogy kétszer meggondoltam volna, az igaz eszme, hazám szabadsága oltárán. Máig sem vagyok biztos benne, volt-e jogom hozzá, akkor, amikor mások az utolsó percben meggondolták magukat, és hitüket elárulva mentették a bőrüket . Nem tudom, szabad-e ennyire önkényesnek lennünk? Merre visz ez út?

Tekintete megkeményedett és a messzeséget kutatta. Vajon merre repülhetnek gondolatai? Szívében kutat, vagy talán messzi tájakon, a hazájában utazik? Auróra nem tudta. Pár percig tiszteletteljes csendben maradt. Egymáshoz dőltek, átjárta őket a másik test kellemes melege. Körülöttük köd gomolygott, a tömbházak és a kovácsoltvas lámpaoszlopok beburkolóztak a vastag, habszerű lepelbe.

- Látod, látod mit tartogatott számunkra a sors? – mosolyodott el Auróra, hogy valahogy súlytalanabbá tegye a percet – két hajótöröttet sodort egymás mellé!

- Igen – értett egyet vele a zeneszerző – mi ketten találunk.

- Na de mi értelme van az egésznek – süllyedt vissza most a lány a borúlátásba – mi tudna már minket kihúzni a sötét habokból?

- Csak egyetlen egy dolog – válaszolt a görög.

- Micsoda?

- Mindjárt meglátod. Csukd be gyorsan a szemed.

- De miért?

- Hagyd most a miérteket és tedd gyorsan, amit mondtam – parancsolt rá nevetve a férfi.

Auróra szót fogadott. A férfi gyöngéden a mellére vonta a fejét és halkan énekelni kezdett. Lassan, ritmikusan ringatta magát a dallam ütemére és a lányt is magával ragadta. Auróra hirtelen kibontotta óriás szárnyait és nagy madárként körözött a nemrég megismert Mediterránum fölött. Egyesült a tenger végtelen kékjével, ajkára boldog mosoly ült. Mire a dallam véget ért, mindketten belezsibbadtak az álmukba, a csönd nyugtatóan ült közéjük. Dimitrisz öntudatlanul egyre erősebben szorította magához Aurórát. A lány rálesett és látta, az ő szemei is csukva vannak, ő is képzelete szárnyain, messzi tájakon utazik.

- Milyen gyönyörű volt – sóhajtott fel kis idő múlva Auróra.

- Mondtam már, én leszek a megmentőd – mosolyodott el a férfi és két tenyere közé fogta a lány arcát.

- Igen... Mentsél meg, akaratom ellenére – válaszolt neki Auróra.

Gyöngéd és félénk csók pecsételte meg a szerződést. Ajkaik, kezük, fiatal testük remegett. A gyöngéd csók hirtelen elmélyült, szenvedélyessé vált, miközben elöntötte ereiket a testi vágy, elméjüket a kéj. Az ég mintha be akarná burkolni őket, a felhők sűrű és sötét függönyébe. Úgy érezték senki és semmi nincs rajtuk kívül Párizs szívében. Azokban a pillanatokban semmi nem volt valóságos, csak a másik meleg ölelése és a szenvedélyes csók, ami felkavarta elzsibbadt szívüket.

Elkezdett szemerkélni az eső. A két egymásba kapaszkodó ember nem vett tudomást róla. A mellettük lévő lámpa fényében az esőcseppek úgy tűntek, ezüstből vannak. A csók végén szótlanul figyelték a csillogó pöttyöket, féltek egymástól elhúzódni, féltek megtörni a varázst, ami körülölelte őket. Az eső azonban hirtelen felerősödött. Nem volt mit tenni, kéz a kézben szaladtak a szórakozóhely felé. Az havas eső fagyos csapásaira az arcukon, vidám nevetéssel feleltek.

- Annyira tetszik a nevetésed – simított végig a lány nedves arcán a görög.

- Akkor mindig fogok neked nevetni!

Dimitrisz letörölte a lány arcáról az esőcseppeket és futó csókot lehelt ajkaira. – Milyen furcsa lány is vagy te....

*

Fejüket összedugva, lélegzetüket visszatartva figyeltek, ahogy Edouard diadalmasan olvasta:

“Auróra Meunier műveiben eredetiséget, egyenességet, hajthatatlanságot lehet felfedezni. Őszintesége első látásra kissé ijesztően hat a nézőre. De egy dolog biztos – és ebben rejlik műveinek ereje – e művekkel szemben senki nem maradhat közömbös. És véleményem szerint ilyen kell legyen az igazi művészet: magával ragadó, kifejező.

Valószínű, hogy nem sokan szeretnének e szobrok tulajdonosai lenni, hisz ezekből valósággal csöpög az emberi dráma, de én hiszem, hogy amikor ez a tehetséges, nagy kaliberű művésznő túllép mai gyászos periódusán, óriási meglepetéseket tartogat majd számunkra. Én magam izgatottan várom jövőbeni alkotásait”

Ezeket a sorokat írta a szigorú kritikus, aki a kiállításon olyan sokáig tárgyalt Jacques-al. A művészek valósággal rettegtek tőle, mert minden sora felért egy-egy késszúrással. Ennyi dicséret ennek az embernek szenvtelen tollából, szinte felért egy szenvedélyes bókkal!

Auróra barátai lelkesen kiabálták túl egymást. Ölelkeztek, csókolóztak és diadalittasan ugráltak, mint a gyerekek.

- Hurrá! Győztél! Megnyerted magadnak a legvérmesebb kritikust! Ez igazi diadal! – kiabálták egymást túlharsogva.

Auróra kábultan szédült egyik ölelésből a másikba, csókok, jókívánságok záporoztak rá mindenünnen. Örömkönnyekkel köszönte meg mindenkinek, hogy kitartottak mellette, csókokat, öleléseket viszonzott, mintha álomban lebegne.

- Jacques, meg kell mondjam Jacques-nak! – jutott hirtelen eszébe. És ekkor mindenről és mindenkiről megfeledkezve, felkapta az újságokat és hanyatt-homlok elrohant.

- Hová a csodába rohan? – kérdezte Dimitrisz közös barátjuktól.

- Ahhoz, akit sosem fog tudni felejteni – válaszolta rosszindulatú elégedettséggel Edouard – Mit is képzeltél? Hogy neked olyan könnyű dolgod lesz? Ez a nő elérhetetlen. Mikor az ember azt hiszi, a markában tartja, kisiklik, és megint bevehetetlen erőddé válik. A legtöbb, amit kaphatsz tőle, egy szerelmes éjszaka, ha elég szerencsés vagy, ami után úgy eldob magától, mint ahogy levet egy régi ruhát, te meg ott maradsz a csalódásoddal!

Dimitrisz gyors mozdulattal selyemfelöltője után nyúlt, és a lány után vetette magát, nevét kiabálva.

- Auróra! Várj meg Auróra!

A lány nem vett tudomást róla, csak léptei gyors iramú koppanása hallatszott a hajnali, nedves utcaköveken. A férfi már nem létezett számára.

Dimitriszt görög természetének akaratossága tüzelte. Ökleit mélyen felöltője zsebébe süllyesztette, és makacsul morogta:

- Ne hívjanak engem Dimitrisznek, ha nem fogom elérni, hogy ez a vadóc megszeressen!

*

Majdnem hajnali hat óra volt, amikor Auróra bekopogott Jacques ajtaján. A szobrász a műterem melletti kis lakásban lakott. A lakás ablakai egy hosszúkás térre, harapásnyi zöld területre nyíltak.

A magasból úgy tűnt, mintha a platánok és vadgesztenyefák összevonnák koronáikat abban az igyekezetükben, hogy elrejtsék a szerelmespárokkal teli padokat. Mennyi csodaszép percet töltöttek el itt ketten, az alatt a rövid idő alatt, amíg itt laktak együtt, ebben az öreg lakásban, a világ gyarlóságától távol...

A szobrász nem sietett ajtót nyitni.

- Jacques! Nyisd már ki! – kiabálta miközben makacsul döngette az ajtót.

Végre meghallotta a férfi lépteit.

- Nyisd már!! – kiáltotta türelmetlenül.

- Mi történt? – kérdezte nyugtalanul Jacques, ahogy félmeztelenül, két napos sörtével az arcán megjelent az ajtónyílásban. Auróra a karjaiba vetette magát, amitől a férfit megremegett.

- Diadal kedvesem! A kritikák igazi diadalt jelentenek, kivéve a Malvaine-et, aki tiszteletlennek és szégyentelennek nevezett! – és boldog csókokkal borította a férfi arcát. Vakon és lázasan a száját kereste, amire Jacques első meglepetésében csókkal reagált.

- Biztos voltam benne! Különben is Herriault nem tudta véka alá rejteni lelkesedését, mikor velem beszélt – mondta két csók között. – Nagyon boldog vagyok, igazán megérdemelted!

- Rögtön ideszaladtam, hogy megosszam veled az örömöm, nem bírtam ki. Csak a te örömöd lelhet bensőmben visszhangra. Hisz egyedül csak te érthetsz meg engem!

Egy rúgással becsapta maga mögött az ajtót, nem hagyván a férfinak időt arra, hogy felocsúdjon és kitegye a szűrét.

- Lássam hát az újságokat! – szólt rá türelmetlenül Jacques.

- Mindjárt, mindjárt – kapkodta a levegőt Auróra, hosszú csókba zárva a férfi ajkait – de először szeress engem! Tégy magadévá, úgy ahogy régen! – könyörgött vágytól égve.

Vadul kezdte magáról lerángatni a ruhákat, majd erős testét, mellyel férfi módjára munkálta meg a követ, régi szerelmeséhez szorította. Érezte, hogy a másik vágya is pont olyan kibírhatatlanul erős. Kezei a férfi feszes mellizmait simogatták, az erős kétkezi munkától kidudorodó izmú karjait. Mindketten remegtek a szenvedélytől. Veszett vágy hajtotta őket, ahogy egymás ajkait harapdálva beestek a meleg ágyba, ahol testük folyondárként fonódott össze, olyan tökéletesen egymáshoz illően és egymás szerelmére teremtve, hogy mindkettőjükből fájdalmas sóhajt váltott ki az eltelt évek nélkülözése. És ekkor hirtelen, mintha mindkettejüket megbénította volna a merészségük.

A szobrász tért magához először. Hirtelen felugrott és megrémülve attól, amit elkövetni készültek, vadul ellökte a lányt magától.

- Mi a fenét akarunk mi elkövetni, tudod-e? Vérmérgezést! Még a törvény is tiltja!

- Nem érdekel, ha tiltja! – üvöltött a lány – Ha nem tudtuk volna meg soha, hogy az apám vagy, akkor mi lett volna? Semmi, semmi az égvilágon!

- Igen, de megtudtuk! És jól megszenvedtünk miatta. Gyere, életem, a legjobb lesz, ha most elmész. Kérlek, kérlek, menj most, még amíg nem késő, és nem bánjuk meg mindketten azt, amit tenni készülünk!

- Hogy megbánjam a szerelmünket? Soha! Hallod? Soha! Soha! Ez volt a legszebb dolog, ami velem az életben történt! Te voltál életem egyetlen értelme! Ne küldj el magadtól, megint! Legalább ne a mai napon! Ha nem veled osztom meg örömömet, sikeremet akkor kivel, mondd! Szeretlek! Miért kéne minket az emberek törvényei érdekeljenek? Nem vagyunk mi kispolgárok, hogy mindent az egyház és a mi illik, nem illik tükrében nézzünk. Mi művészek vagyunk, akik a halandókat béklyóba kötő kötelezettségeket és az együgyűség korlátait magunk mögött hagyva, szabadon felfelé szárnyalunk. Hisz mi pontosan az érzelmek és érzések felszabadításáért, magasabb rendű fogalmakért áldozzuk fel életünket!

- Így van! Magasabb rendű fogalmak – szakította félbe Jacques – Ez pont azt kéne jelentse, hogy akaratunk erejével le tudjuk győzni testünk vágyait, és testi érintkezés nélkül, érzelmeinkkel, egész valónkkal, lelkünkkel még tisztábban szerethetjük egymást. Szerelmünk így tudja majd legyőzni a halandóságot, így tud majd mindenen túlszárnyalni és munkánkba vésve századokon keresztül diadalmaskodni!

Auróra megrendült, ahogy megértette, Jacques milyen magas célt tűzött eléjük.

- De hát egyetlenem! Hogy is sikerülhetne ez nekünk? Hisz szenvedélyesen kívánjuk egymást! Pont te voltál az, aki évekkel ezelőtt arra tanítottál, hogy egy szerelmespár tökéletes egyesülése az, amikor szív, lélek és test egyesül. Te magyaráztad és meg is győztél arról, hogy akkor, amikor valaki ezt a tökéletes összhangot megtalálja, emlékeiből minden gonoszt kiűzhet, bármilyen kegyetlen, rossz is legyen az, és ily módon teljesen megtisztulhat! És én elhittem neked, mert te, az én istenem mondtad nekem! És nagyon jól tudod mennyit harcoltam önmagammal! Mint Héraklész, én is levágtam a lernei hidrának szörnyűséges fejeit, tudván, hogy nap mint nap újabb fej fog a sebből kinőni! Egyenként végeztem borzalmas múltam szörnyetegeivel, bíróság elé hurcoltam, ország-világ elé tártam szégyenem, így próbálván emberi méltóságot szerezni! Hisz akkor te teljesen kijátszottál! – dühöngött most már – Csak szavak voltak, semmi más? Én a szavaidtól felbuzdulva megvívtam a magam csatáját, nap mint nap, titokban, önmagammal! Tíz körmömmel marcangoltam énemet keresvén a tökéletességet, amit ígértél nekem. És ennyi harc, kín, szenvedés után most arról akarsz meggyőzni, hogy egyedül kell maradnom? El kell veszítsem a megtalált tökéletességet, amiért annyit de annyit szenvedtem? Elloptad az álmomat, elloptad az egyetlen szabad helyet, ami rám várt a szerelem napja alatt!

- Teljesen jogosan lehetsz rám vagy akár az életre dühös – morogta Jacques – Belevittelek egy nehéz küzdelembe. Nem sokan tudtak volna végigmenni azon az úton, amit te pár hónap alatt magad mögött tudtál. Bebizonyítottad, hogy erős akaraterővel rendelkezel, mi több, a lélek felsőbbrendűségével.

- És mi a fenét kezdjek a felsőbbrendűséggel, mondd! Ez nem adja vissza a jogomat, hogy szerethesselek!

- Ez igaz, de megmarad a lehetőség, hogy valaki mást szerethess még életedben.

- De hát nem érted? Én nem akarok mást szeretni! Benned találtam meg a tökéletességet, miért kéne nekem most máshol keresgélni? Nem lehetne figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az apám vagy? Engem egyszerűen nem érdekel! Hány éve küzdünk az érzelmeink ellen, teljesen értelmetlenül. Nem tudtalak magamból kiűzni és te sem engem, tudom. Mert a szerelmünk erősebb minden emberi törvénynél! Szabályok és rendelkezések fölött álló! Számomra te mindig a megváltó, a tanító és mindenekfölött a csodálatos szerető maradsz.

Térdre esett, kétségbeesésében és meztelenségében esendő női alak – Egyszerűen nem bírok nélküled, a simogatásod, az érintésed nélkül élni! – zokogta.

Jacques lábra segítette, az ő lelke is merő kínlódás.

- Kérlek, kérlek, ne tedd ezt velem, drágám – könyörgött most már ő is könnyes szemekkel – Ne tedd ezt velünk! Mindennap újból és újból belehal a lelkem a közöttünk lévő távolságba, hidd el! Nincs olyan nap, hogy ne öleljelek szerelmesen magamhoz a képzeletemben! Hát nem látod, teljesen kikészültem! – csuklott el a hangja.

- És mi értelme van, mondd meg nekem? – makacskodott tovább konokul a lány – Mi az, amit így az életből érzékelhetünk? A legszebb dolog, amit megéltem, az te vagy. A szerelem sosem bűn...

Megint Jacques-ba kapaszkodott, combjaival úgy fogta a férfi lábait, ahogy a borostyán tekeredik a pineafenyő törzsére, de a férfi, szobraihoz hasonló mozdulatlanságba merevedett.

- Nem, nem – mondta halkan. – Kérlek, menj el.

- Engedd, hogy legalább a közeledben maradhassak, nem bírok ma egyedül lenni.. Ha elküldesz, esküszöm a Szajnába vetem magam!

- Jól van, maradj velem a lakásban – ölelte át kissé apásan immár Jacques – Istenem, min mész te is keresztül, szegénykém! Miért ilyen kegyetlen veled az élet?

- Azért mert kakukkfióka vagyok, azért! – szaladt ki a lány száján – A szüleimnek nem kellettem, hát miért kellenék az életnek?

- Már többször elmagyaráztam, hogy akkor nem tehettem másként! Ahogy apám hírt kapott anyád terhességéről, felpakolt engem és Rómába küldött szépművészetet tanulni. Csak 18 éves voltam...

- Jaj ne haragudj, nem azért mondtam, hogy most lelkiismeret furdalásod legyen! Csak úgy érzem, nem volt megírva számomra a sors könyvében, hogy megszülessek és ezért drága árat fizetek egy szabad helyért ebben a világban.

- Gyere szívem, dőlj le, teljesen ki vagy készülve a felfokozott idegállapottól.

- Kérlek Jacques, fogd a kezem, a közelemben akarlak érezni – kérlelte reszkető, kislányos hangon.

Jacques törökülésbe helyezkedett a szőnyegen és gyengéden nézte a lányt a reggeli fényben. Auróra kétségbeesetten kapaszkodott a kezébe. Lassan elaludt, de az első álom még mindig nem tudta kisimítani összehúzott szemöldökeit, és letörölni a fájdalmas ráncot ajka szögletéből. A szobrász végigsimított vörösesbarna haján és újból könnybe lábadt a szeme.

- Tudom már, mit kell tennem – határozta el magát.