(1913
- 1989)
Már 14 éves korában vidéki lapokban
megjelentek versei, 19 éves fővel már országszerte tudomásul vették a vájt
fülű olvasók, hogy bravúrosan verselő, egészen sajátos hangú
költő. Ez 1932-ben történt. A Vas megyei Csönge
nevű faluból - ahol apja jegyző volt - postán beküldött egy bizarr
képekkel, kitűnő rímekkel, meglepő gondolattársításokkal
fülbecsengő költeményt a fiatal írókat, költőket maga köré
csoportosító "Névtelen Jegyző" nevű budapesti folyóirathoz,
amely azonnal közölte. Felfigyelt rá Babits Mihály is. Ennek a bemutatkozó kis
műnek "A macska" volt a címe, a hízelgő állat monológja:
gazdája áhítatos hangú dicsérete. Refrénként visszatérő sora: "Kilenc
mély bók a nevének" irodalmi körökben tréfás köszönési fordulat lett. Még ugyanebben az évben otthonra
talált a Nyugat hasábjain is, és az azonnal befogadott költő -
fel-feljárva a fővárosba hamarosan kedvelt barát lett a
legkülönbözőbb irodalmi körökben. Alacsony termetével, különös, kicsit
éneklős hanghordozásával, szerényen mosolygó arcával, váratlanötleteivel
és már fiatalon is meglepően nagy és széles körű műveltségével
együtt egész lényében volt valami nagyon kedves mesealakszerűség. Pedig
kultúrája feltornyosulásának még csak az elején
tartott. Ez a szellemi önépítés 76 éves korában bekövetkezett
haláláig szakadatlanul folytatódott. Csak 20 éves korában kezdte az egyetemi éveket, ahol egymás után, olykor egymás mellett
volt jogász, földrajz-történelem szakos tanárjelölt,
filozófia-esztétikahallgató. Közben nemcsak tanult, de meg
is tanulta a legkülönféle nyelveket: a modernek és klasszikusok mellett például
középfelnémetet, hogy eredetiben értse a Nibelungenliedet, vagy amikor
később óindfai szövegeket fordított, beletanult a szanszkritba is. Amikor doktori disszertációja, "A vers születése" 1939-ben
megjelent, nem egy olvasója úgy érezte, hogy valami új kezdődik a hazai
irodalomesztétikában. Ekkor már három verseskötet volt
mögötte. Civil életében könyvtáros lett,
előbb Pécsett, ahol az egyetemi éveket töltötte, és ahol a Sorsunk
című folyóiratnak eyik szerkesztője is volt, majd Székesfehérvárott,
végül Budapesten az Akadémiai Könyvtárban. Ettől kezdve
végleg budapesti lakos volt. Itt hamarosan meg
is nősült. Felesége, Károlyi Amy, a költőasszony
életének kiegészítő társa, munkatársa, alapvetően rendetlen
életmódjának üdvös rendben tartója volt és maradt mindvégig. (Nem egy kisgyermekeknek szóló könyvüket együtt hozták létre.)
A történelem adta zűrzavaros világban pedig ugyanazzal a
szívóssággal építette sokhangú életművét, amellyel szakadatlanul bővítette
ismereteit. Az ötvenes évek elején az eszmei
dogmatizmust és a művészeti sematizmust elváró kultúrpolitika sehogyan se
tudta elviselni alkati politikamentességét. 1951-től állása sem lehetett, verse sem jelenhetett meg. Rákényszerült a műfordítások tömegmunkájára. Itt azonban
nélkülözhetetlen lett rendkívüli nyelvtudásával,
munkabírásával és azzal a magas igénnyel, hogy a kényszerű teendőket
is a legmagasabb színvonalon végezze. Elképesztő az
a mennyiség, amelyet régiekből és újakból, közeliekből és tvoliakból
tolmácsolt felettébb nagy tartalmi és formai hűséggel a világirodalomból.
Az irodalom akkori illetékesei pedig azzal az indokkal tartották távol 1950 és
1956 között az irodalomtól, hogy "formalista". - Sok írót
felháborított Weöres kirekesztése, az indoklás is, de
aki ellene szólt, süket fülekhez szólt. Feledhetetlen, hogy egy ízben az
Írószövetség egyik taggyűlésén, amikor politikai jelszavakból élő,
jelentéktelen írók-költők ezzel a formalista bélyeggel erősítették
Weöres távol tartását (persze távollétében, hiszen ő párttag sem volt),
akkor Trencsényi-Waldapfel Imre, a klasszika-filológia nevezetes tudósa és az
ókori költészet kitűnő fordítója, aki egyrészt hívő párttag, de
ugyanakkor Weöres Sándor jó barátja volt, ezeket a szavakat mondta: "Higgyétek
el, elvtársak, nagyon sokan, akik ma harcos kommunistáknak látszanak, már
harcos reakciósok lesznek, amikor Weöres Sanyi még mindig megbízható,
politikához süket formalista lesz". Ezekért a sajátosan védő
szavakért egy rendkívül rossz költő fegyelmi kért a neves professzor ellen a pártfegyelem megsértéséért és a formalisták
dicsőítéséért. (Még jó, hogy a pártvezetőség úgy
tett, mintha ezt a javaslatot nem hallotta volna meg.) - Annyi tény,
hogy 1950 és 1956 között Weöres-vers nem jelenhetett meg.
Ezután következett a közben írt költemények nagy
gyűjteménye, "A hallgatás tornya". Ettől
kezdve pedig a költőnek rendíthetetlen helye volt élő irodalmunk
első sorában.
Az bizonyos, hogy indulásától kezdve mindvégig, amikor sokan
indokoltan már élő klasszikusnak tekintették, az érte lelkesedők és a
mindig fejcsóválók jellemzései oly különbözőek, mintha nem is ugyanarról a
költőről volna szó. Mert ebben az irdatlan
útvesztőben, ami költészetének egésze, együtt jelennek meg antik mítoszok
és a modern élet sokféleképpen értelmezhető képei. Gondolatmenetein
párhuzamosan húzódik a szikár logikus gondolkozás és a misztikus filozófiák
ábrándjai. Csengő-bongó gyermekversek váltakoznak
lírai-egyéni tartalmú életbölcselettel. De bármit mond, legyen az optimista vagy pesszimista, legyen szemléletesen
képszerű vagy játékosan értelmetlen - az cseng-bong, zenél, az nyelvi és
ritmikai bravúr. - A konzervatív ízlésűeket is, a
politikai mondanivalók igénylőit is felháborította Weöres játéka, a jól
ritmizált értelmetlenségek kultusza is, a régi keleti mítoszok újraélesztése
is. Elbeszélő költészetében korok és témák szeszélyesen
váltakoztak. "Istár pokoljárása" egy ősrégi mezopotámiai
mítosz élekmegragadó újraidézése, a "Psyché" egy
felvilágosodott-biedermeier költőnő lelki kalandjainak verses
regénye, amelyben fontos szerepet játszik a hajdani görögös kultúrájú, tragikus
sorsú poéta, Ungvárnémeti Tóth László, akinek emlékét Weöres is igyekezett
újraidézni.
Sokszínű új - vagyis századunk
közepe óta magát közlő - költészetünkben Weöres Sándor alighanem a
legegyedibb képlet.
Ennek legfőbb oka, hogy szellemi előzményei
erősen különböznek utóbbi évtizedeink irodalmának egészétől. Habár a materializmus valójában viszonylag kis részét alapozta
íróink-költőink tudatvilágának, de irodalmi kultúránk egészét a XVIII.
század óta meghatározta az ésszerűség, az
okozatiság, a logika - vagyis a racionalizmus igénye. Az
idealizmus, mint bölcseleti alap, gyakorta a kifejezett tételes vallásosság
akkor is meghatározhatta az érzelmeket és magyarázatokat, ha alanya politikai
okokból vagy józan önvédelemből a világ előtt tagadta. De a lét misztikus szemlélete, a jelenségek irracionális
magyarázata, távoli korok egzotikus bölcseleteinek alkalmazása kívül esett
íróink átélőképességén, befogadóigényén és leggyakrabban kultúrfilozófiai
műveltségén. És minthogy ennek még a lehetősége is
veszedelmesnek tűnt egy materializmust erőltető
kultúrpolitikának, még az ilyesmiről író
filozófikusokak, kultúrfilozófikusoknak és kultúrtörténészeknek a hírét is
igyekeztek elzárni a köztudattól vagy éppen az oktatástól. Az
olyan kiváló tudósainkat, főleg kultúrfilozófusainkat, akik
gondolkodásukban a múlt koroknak vagy a tapasztalható külvilágnak az
értelmezésekor egyértelműen nem zárták ki az irracionális elemeket -
egyszerűen ártalmasaknak hirdették, s tanaik közvetítését megakadályozták.
Ennek folytán olyan kitűnő tudósok, mint a külföldre távozó Kerényi
Károly, az értelmiségi pályákról is kirekesztett Hamvas Béla, az olvasóközönség
körében igen népszerű, mégis elszigetelődő Várkonyi Nándor,
sőt még az óriási tudományos tekintélyű Fülep Lajos is kívül került
az irodalmi világ köztudatán. Weöres Sándorra pedig indulásától kezdve éppen
ezek a hazai gondolkodók hatottak legerőteljesebben, személyes ismeretségben
is volt velük. Ők vezették tovább elmúlt korok különböző bölcseletei
felé, és a mi századunk olyan nagy hatású tanításaiig, mint Spengler
kultúrtörténet-magyarázata és Jung mítoszokat és különböző orok és népek
közös tudatvilágát elemző mélylélektana. Weöres Sándor
ezeknek a jól megtanult eszméknek és lehetőségeknek alapjára építette fel
egész világképét. Ez pedig olyan megközelíthetetlen volt legtöbb
olvasójának másféle műveltségi alapokon épült tudatvilágától, hogy
legtöbbször azt se vették észre, hogy nem is értik az
egyébként élvezettel olvasott és utánaskandált versszövegeket. Ezt a nemértést
kiegészítette az a játékossága, hogy eljátszott a
szépen hangzó vagy kitűnően skandálható, valóban értelmetlen
szövegekkel. De aki nem tudja, mi a különbség az
érthető és az érthetetlen közt, az képtelen megkülönböztetni az
érthetetlent és az értelmetlent. Hát még ha egybeszövődik a racionális, az irracionális és a nonszensz, vagyis az érthető, az
érthetetlen és a nemlévő. Weöres Sándor pedig egyre nagyobb távlatú
áttekintéssel és egyre fejlettebb formalehetőségekkel ezt a világélményt
közölte az olvasókkal. Ezzel
minőségileg más volt, mint ismert költőink bármelyike. Sokan
mondták, hogy korunk legnagyobb kölője, még többen, hogy "öncélú
játékos", sokan gyönyörködtek benne, de alig-alig értették, és voltak
azért mégis, akik értették, vagy legalább közelíteni tudtak hozzá. De ezek
számára sem volt lehetőség, hogy nagyságrendben
összehasonlítsák legjobb kortársaival, mivel nincs mennyiségi mérce, amellyel
össze lehet mérni minőségi különbségeket. Kétségtelen, hogy Weöres Sándor
valódi nagy költő, az is kétségtelen, hogy akinek füle van hozzá, annak
rendkívül vonzó költő, de hogy kinél mennyivel nagyobb vagy kisebb korunk
legnagyobb költői közül - arra nincs mérce. Ezért azt
mondhatjuk, hogy századunk kitűnő magyar költészetében Weöres Sándor
a másoktól legkülönbözőbb költő.
Hegedűs Géza
A magyar irodalom arcképcsarnoka