NYÁRI GONDOLATOK

                   Melindának még egyszer

 

Ó, édesem,

szívedből szárba szökkenő

virágok sűrüjével ékesen

elémbe álló, lepkekönnyü nő,

ki felém nyújtottad, s nem vetted el

a kínok rémjeleivel

megjelölt, megbélyegezett,

törékeny kis kezed,

de melynek minden ujjhegyén

lángos-fehér sugárban dől a Fény —

hát mondd, hogy háláljam meg én,

hogy kincsed kézbefoghatom

mi — túl a tejszín kebleken,

a bársony combokon,

a bóditó popó-gerezdeken,

sőt, túl a vágyak rejtekkapuján,

még mind e mennybe illő út után —

a férfinak legvégső jutalom?

 

Nem arról van szó, persze minden nő varázslat,

két combja közt ha egyszer felparázslott

a szomjú indulat, mely, meglehet,

a férfit egészben elnyelni kész lehet;

s valóban, minden férfias, duhaj

fellángolás e kút mélyébe hal,

s innen viszont jő minden élet újra,

hogy visszahozza ég alatti útra

az életért üvöltő durvaságot,

amely a férfiból kitörni vágyott —

 

 mondom, mindez csoda mindenhogyan,

s rút nő nincs is, csupán korlátolt férfi van —

de páratlan vagy mégis, épp, ahogy

e csodát százszor még hatványozod,

mert nem csupán testedben járja át

a női ösztön minden porcikád:

tündér-lelkedben öntudatra ébred,

a vágyat hajtod, és nem az hajt téged,

és két szemedből éppúgy, mint öledből

az asszony-misztikum sürítve süt föl,

kihívón, ingerlően, huncutul,

s a férfi mindig újra megvadul, 

hogy majd aztán, ha varázsod újra érte,

ott várjon rá a feloldódás, a béke,

a kielégülés —

igenis, ennyi az egész,

s ennél több semmi nem lehet.

Mindent megél, ki veled lehetett!