A nap hőse


Megivott egy korsó jó hideg sört. A resti közönsége megbámulta. Sportzakóban, pantallóban volt, ballonját és a sporttáskát maga mellé rakta egy székre. A ruháján enyhe rozsdaszínű elszíneződés látszott, cipője még nem száradt meg, ezért vietnami papucsot viselt. Hülye látvány vagyok, gondolta, de a sör majd feloldja ezt az érzést. A bányász és a sör, elválaszthatatlanok. Még akkor is, ha az ember ma már csak lélekben bányász, kifújta a huzat az aknából. Leadta a ruhát, a büdös csizmákat, a fejlámpát, kobakot, nem vitt haza egy szeget sem! Hogyisne! Hogy még utána jöjjenek, visszaköveteljenek bármit is, ami eredetileg nem az övé. Harminckét esztendő alatt sem fujt meg semmit, akkor miért tette volna az utolsó pillanatban? Leszámolt szép rendesen és ennyi. Emelt fővel ballagott haza. Az még persze nem világos, meddig "haza"? Lehet, egy szép napon kilakoltatják... Hiszen a szolgálati lakást a bányától kapta, amikor nősült. Nem adtak lakást, csak házasoknak. Üsse , elvette a szemüveges lányt. Editke az üzemorvos mellett dolgozott, írnok volt, szép, sudár. Ki gondolta
volta, hogy százkilósra hízik? Senki. Mindenki irigyelte. Bár egyik aknász cimbora váltig hajtogatta: "nézd meg az anyját, vedd el a lányát..." Nos, nem nézte meg. Editből örökké pofázó, elégedetlen és házsártos asszonyság lett. Még jó, hogy nem lett gyermekük... A gyerek túléli az embert, hogyisne!... Most már megöregedtek. Csak a folytonos zsörtölődés maradt neki. Mindegy. Hadd pofázzon. Úgyis övé az utolsó szó...

Még soha sem járt az alföldi fürdővárosban, soha sem merült el ebben a finom, langyos, párálló gyógyvízben, még sohasem érzékelte, hogy testét ellepték volna a viszkető, vörös foltok. Az orvos szerint "allergia", többet nem mártózhat meg a gyógyvízben. "Dehát akkor mit csináljak két hétig?", érdeklődött kétségbe esetten. "Itt senki sem tud ultizni..." "Sétáljon. Kosztolgasson. Sakkozgasson. Pihengessen. Van egy csónakázó tó is, evezzen..."

A foltjai napról-napra halványultak, órákig hevert a színes nyugágyban az üveges medence partján, sütette magát a bágyadt nappal és várta, leteljen Iluska szolgálata az étteremben. A vendégek, ezt az első pillantásra felfogta, nem hasonszőrűek, nem vegyültek vele. Udvariasan meghallgatták, ha szólt hozzájuk, a mondat végén azonban elhúzták a csíkot. Ő, jóindulatában minduntalan szóba elegyedett, kérdezősködött, megszólított. De a szálló vendégei más emberek voltak, mint az otthoniak. A parkban egy hatvanas úrhoz szólván megkérdezte, a "kislánya" a hölgy?... Nem a kislánya volt. Sőt! Gerendásnétól, asztaltársától megérdeklődte, "miért jár örökké jobbról-balra a feje? Talán valami rossz szokás?" " Nem, Parkinson-kór!", mondta a kérdezett és attól fogva a szobájában étkezett. A kártyaszobában, bár fogalma se volt a póker szabályairól, leült gibicelni és a városból érkezett állatorvossal azonnal közölte, "nem szokott szerencsét hozni, ha leülök valaki mögé..." Az állatorvos húsz perc alatt hatvanezer forintot vesztett. Úgy nézett rá, akár egy gyilkosra.

Esténként sétált. Sportzakó, pantalló, kifényesített cipő. Besétálta a hotelt, a parkot, benézett az étterembe, átballagott a medencéhez. Bánatosan bámulta a vizet, ahol csak Galambos, a középkorú ékszerész úszkált. Beintett az úszónak, Galambos pedig visszaintett. Ez a Galambos legalább olykor vált vele pár szót. Elpanaszolta, vízbe nem mehet. Galambos azt felelte: "Keressen egy kedves özvegyasszonyt, úszás helyett... Az legalább olyan egészséges...Én, a magam részéről, kizárólag özvegyasszonyban utazom..." A Várai házaspár szokása szerint a parton ült, félig bent, félig kint, lábuk a vízben, testük a betonon. Hajózási területen dolgoztak, sajnos nekik is mondott egy kedveset, ők sem beszélgettek vele. ("Irigylem az urát, kedves Várainé, a hajósnak minden kikötőben lehet egy menyasszonya!" Az erősen bandzsító, alacsony asszony felnézett rá és mély torokhangon rákrákogta: "Neki nincs!")

Ezen az estén, vacsora után, hét óra tizennyolc perckor, Várainé felkiáltott: "Eltűnt a Galambos!"

Várai felállt, bár nem sütött a nap, tenyeréből ellenzőt formált a szeme fölé, így pásztázta a vizet. Galambos sehol. A volt bányász is megállt. A víz sima és mozdulatlan. Az előbb Galambos még visszaintett. Várainé hátrálni kezdett, hátrafelé lépkedett a lépcsőn, kézen fogva húzta maga után a férjét.

Nagy Imre kigombolta a zakóját. Dermedten bámulta a vizet. Majd belevetette magát. Jó úszó volt, Dorogon a bányatóhoz jártak, a "Palára", a tíz-tizenöt méteres kristálytiszta vízben minden gyerekből jó úszó lett.

Nyitott szemmel úszott a medence alján. A leeresztő rácsnál vette észre Galambost, hasra fordulva lebegett a két méter mélységben, egészen lent, a víz fenekén. A volt bányász megragadta a haját és felfelé rúgta magát. Pillanatok alatt a felszínre ért, kihúzta Galambost a lépcsőig. Félelmetes volt az arca.

Szeme, szája nyitva. Az első pillanatban látta: halott. Váraiék eltűntek. Kétségbeesésében Iluska után kiáltott.

Kért még egy korsóval. Nehéz nap állt mögötte. A resti csaposa kacsintott. Falapáttal söpörte le a fölös habot a pohárról.

Már reggel, amikor megjelent a medence partján, összesúgtak mögötte: "nézd csak! A Nap Hőse!" Szimeoni úr, a hotel tulajdonosa vigyorgott Ray Ben napszemüvege alatt. Oldalba bökte feleségét, aki mint a visszhang. "Nap Hőse...Nap Hőse..."Először fel sem figyelt a sutyorgásra, de máshonnan is hallotta. Így a Nap Hőse, úgy a Nap Hőse. A gondnok, aki kiszárította, kivasaltatta ruháját, végig somolygott. A cipő teleszívta magát vízzel, még mindig nedves volt. Iluska, a felszolgálónő, szája elé kapta a kezét, amikor belépett az étterembe egy sörre, nevetett. Ekkor fogta fel, hogy mi történik körülötte, hogy gúnyolódnak, kiröhögik, hátba kacarásszák. Pedig az elmúlt két hétben sokszor sikerült megnyomorgatni Iluskát, megfogdosni a bögyét. Mást nem engedett, mindig azt mondta: "Majd holnap!" Pedig nem volt szűkmarkú a nőhöz, pilóta kekszet vett neki és egy fél decis cseresznyét.

A nők már ilyen kiszámíthatatlanok. Semmi sem elég nekik. A jelekből ítélve azt hitte, sikerül a dolog, bár Iluska nem volt özvegyasszony, de úgy viselkedett, mintha az lenne, nem volt túlságosan csinos, valahogy este jobban nézett ki, nappal olyan seszínű lett, mégse jött össze. Üsse ! De ezek mit röhögnek? Amikor Dorogon meghalt egy bányász, vagy akár csak lent rekedt, nagy csomó ember várta a kijáratnál a bányamentőt... A megrendült emberek gyászban. Megszólalt a sziréna. A ravatalnál eljátszották a bányászindulót...

- Ki akarnak hallgatni! - mondta sutyorogva Iluska, még mindig szája előtt tartott kézzel. - Tartózkodjál a szobádban, ezt üzenik!

A néptelen étteremben, miközben távolról fémes csörrenések zaja kélt, és pirított hagyma illata kezdett terjengeni, elkapta Iluska karját és magához rántotta.

- Engem ugyan nem! Búcsúzkodni jöttem. Megyek haza! A nyolc-tízes vonattal! Isten veled, szép Ilonkám! Majdnem beléd szerettem!

Ebben a pillanatban jelent meg Szimeoni úr, erre elengedte a nőt. Szimeoni úr szigorú arccal szólt Iluskához: "A különteremben is terítsenek. Olasz csoport érkezik!"

Iluska égő arccal áll, lesimította kötényét. "Meglesz, Szimeoni úr, kérem...."

Szimeoni doboz amerikai cigarettát húzott elő és megkínálta az egykori bányászt. Arcán még mindig ott látszott az iménti röhögcse nyoma. Zsebéből előhúzott egy papírt és jelentőségteljesen csapta le az asztalra, a férfi orra elé. Fürkésző, szigorú tekintettel meredt rá, majd gyors léptekkel távozott.

- Vigyázz, ez bohócot csinál belőled, Imre! - mondta alig mozgó szájjal Iluska. - Ha rádmennek a rendőrök, véged! Kipofozzák belőled a lelket is...

Nevetett. Mi közöm a rendőrökhöz? "Ettől függetlenül persze kinyalhatják...", gondolta a büdös, lepusztult restiben, a második korsó sör fölött. Naná, hogy félig habbal a korsó! A divatos fürdőváros vasútállomása fölött is eljárt az idő, gombamód szaporodnak a hotelok, családi házak, zömmel külföldiek járnak ide a jódos víz miatt, kocsival vagy busszal érkeznek. Vonattal csak a csórók jönnek, mint ő is, a dorogi bányász. Akit "megdobtak" egy csekkes beutalóval... Ez most a legújabb, a munkáltató csekket ad... Hogy miért pont neki, aki már elment a bányától... Mert nem találtak más madarat, ebben a hideg, szeles áprilisban? Edit sokat pofázott, miért megy egyedül, miért pont most, miért, miért, miért?... Csak! Jól is néznének ki együtt. A százkilós, alacsony nő, bikiniben...

- Nagy József úr? - kérdezte egy szelíd hang. Egy rendőr. Tisztelgett. A resti közönsége őket bámulta. - Kérem jöjjön velem. Tisztázni kell egy félreértést!

- Imre a nevem!... Nem értettem félre semmit. Utazok haza! Az asszony vár.

- Arra kérném, fáradjon velem. Küldtünk idézést is, de nem vette át. - a rendőr a vietnami papucsba bujtatott lábát nézte. - Ellenkezőleg, el óhajt utazni. Márpedig ez nem megy...

- Már mért ne menne? Nem csináltam semmit! Bár csináltam volna... - mondta nevetgélve. Jámbor pillantással kutatta a rendőr szándékát. Biztosan valami közlekedési balhé Amit nem ő követett el!... Keressék meg azt a Józsefet!

Fékcsikorgás közepette hatalmas Mercedes fékezett a resti előtt, Szimeoni pattant ki belőle, tarka, mulatságos kalapjában, bőrdzsekiben, azonnal a helyzet magaslatára emelkedett. Rövid, utasításszerű mondatokban megmagyarázta: egy félreértés történt a hotelben, az idézést, bár ő átadta, a címzett nem vette át... Pontosabban, ő nem közölte félreérthetetlenül az idézett személlyel, hogy a hivatalos papír neki szól! Ez tény! És erről a hotel személyzete, továbbá ő, személyesen felel. A felelősségre vonás nem marad el! Azért fizeti a portást, a gondnokot, a tulajdonos nem tarthatja a "nagy gépezet minden csavarján" a szemét! Most pedig arra kéri a "biztos urat", tekintsen el a bekíséréstől. A szavát adja, hogy tíz órakor, percre pontosan megjelennek az őrsön! Kifizette a két korsó sört, a volt bányászt "Imre barátomnak" nevezte, karon fogta, a kocsijáig kísérte, kitárta előtte az ajtót. A kocsi gavallér starttal indult, hatalmas porfelhő kavargott a nyomában.

- Profi üzletember vagyok! - mondta Szimeoni úr az irodájában szigorú pillantást vetve a volt bányászra, - útálom a tili-tolit! Pacekba mondom mit akarok, aztán Maga lép!

Világos, napos szoba volt, új bőrfotelokkal, sok virággal, színes képekkel a falon. Bőröndje és a ballon a kanapén, Szimeoni úr forgatható bőrkarosszékében terpeszkedett, ide-oda forgott beszéd közben. Kopogás után Iluska lépett be, tálcán kávét, Colát, stamperliket egy Gordon gin-es üveget hozott. Nem nézett a volt bányászra, letette a tálcát a dohányzó asztalra, szemlesütve, lábujjhegyen távozott. "Mit az Istent akar ez tőlem?", gondolta, "rókapofája van, baromi ellenszenves. A vonatom meg elmegy..."

Szimeoni hosszan ecsetelte üzleti pályafutását. A volt bányász kezdte megszokni, ha nagy emberrel beszél, az mindig önmaga méltatásával kezdi. Csak úgy repkedtek a milliók, tízmilliók. Benzinkút, vendéglő, peep show, Szimeoni úr ezt mind megnyitotta, üzemeltette, eladta. Aztán a hotel. Ötvenmilliós kölcsönt vett fel, tizenkét embernek ad kenyeret, nem beszélve a beszállítókról...A pék, a hentes, a zöldséges, a víztisztító, a takarítók, a külsős szobalány. Egyszerre csak ott tartott a beszédben, hogy minden hiába: a volt bányász a jelek szerint tönkre akarja tenni! Nagy Imre a makacsságával kihúzza lába alól a szőnyeget.

- Bocsánatot kérek, de elmegy a vonatom. Illetve, már el is ment!

- Megy másik, az istenfáját magának! - vágott öklével az asztalra Szimeoni úr, és hosszú orra idegesen szimatolt, rezgett. - A Rendőrség úgyis visszahozza! Magának tanúvallomást kell tenni! A kurva életbe! És úgy látom, ezzel a megátalkodott akaratosságával, sárba tipor másokat! Mit vétettem én magának, mondja? Miért akar eltüntetni a föld színéről? Miért akar koldust csinálni belőlem? Halljam?

- Szimeoni úr, kérem, bocsánatot kérek, nem akarok! Mért akarnék? - hebegte a volt bányász, felnézve a fölötte hadonászó, villámló szemű, felindult alakra.

- Azt hiszi, nem találhatok más módszert a megoldásra? Téved, kedves barátom! Nagyot téved! Lelevelezhetem a volt munkaadójával, a bányatröszttel, hogy törvénytelenül küldte ide üdülni! Maga ugyanis nyugdíjban van! Magának nem jár ez a beutaló csekk! Tartozik napi hatezerrel!... Kezdjek levelezni?

- Ne! Ne tessék!

- Megírhatom a feleségének, hogy mit művelt Vajk Ilona felszolgálónővel! Mindenki látta!...Mondja meg igaz lelkére...hány éjszakát töltött vele a hotel tulajdonát képező személyzeti szobában?

Nagy Imre erre már felpattant, tehetetlen düh fogta el, mintha egy kéz szorítaná marokra a torkát, kiáltott:

- Egyet sem! Mélyen tisztelt Szimeoni úr! Ne tessék rágalmazni engemet!... Nem is hagyta! Nyelves puszin túl, semmit sem hagyott!

- De maga akarta?! Majd ezt írom meg! Akkor aztán megnézheti magát! A felesége elválik, mint a pinty! Elküldik üdülni, és rendes házasember létére csélcsap módon viselkedik. Mint egy kurafi! Nem szégyelli magát? A maga korában? Magának nincs lelkiismerete?

- Dehogy nincs! Szimeoni úr, kérem alázattal! Ezt az egyet ne! A feleségem nőügyekben hajthatatlan! Meg se hallgatja az érveket! Csak Ő beszélhet!... Azt tessék megmondani, kérem szépen...mivel vagyok vádolva? Miért méltóztatik kinyírni engemet?

Szimeoni húzott egy széket és lovagló ülésben telepedett rá, közelről meredt a volt bányász szemébe.

- Mert olyan csökönyös, akár a szamár! Inkább vállalja a teljes megsemmisítését, mint az együttműködést! Már az első este... a tárgynapon... indulattól mentesen...higgadtan megkérdeztem: "mondja, kedves Nagy úr... hol találta a Galambos tetemét?" És mit felelt? "A hotel medencéjében!"

- Mert így történt.

- Nem így történt! Maga a tetemet a csónakázó tóban találta, barátom. A városi fürdő épülete mögött! A Vajk Ilonával folytatott séta közben!

- Kérem szépen, nem! A Váraiék is látták! A hajózási szakemberek.

- Kik? Ilyen nevű vendégem nincs és nem is volt... Sajnálom...

- Dehát... én beszéltem velük...azt mondtam, hogy minden kikötőben...

- Álmodik. Nézze meg a vendégkönyvet. A szobafoglalást. Kérdezze meg a portást. A szobalányokat. Várai néven nincs vendég...

- Biztos nem akarnak tanúskodni! Csak én vagyok ilyen szerencsétlen! Biztos elutaztak, hogy...

- Maga azt a szegény Galambost a csónakázó tóban találta... A ruhái kis kupacba rakva a mólón hevertek... Galambos úr be lett szállítva a temetkezéshez! Ott is az lett közölve, a tóba fulladt bele!

- Nem! A medencében volt! A ruhái nem voltak kupacban. Mink fürdőruhában és köpenyben jövünk le a szobából a hotelben...

Szimeoni felállt, töltött egy ujjnyi gint és felhajtotta. Némán fütyült, az ablakhoz lépett, kibámult a rügyező tavaszba, megcsóválta a fejét, mintha jelezné, ezzel az ostoba magatartással semmire se mehetnek. Önmagával vitatkozva tárta szét karját, levágta magát a forgatható fotelba és forgott.

- Szimeoni úr kérem. Könyörgöm! Az igazságot nem lehet megváltoztatni! Miért kellene? Nem mindegy honnan húztam ki? Halott volt. Már nem lehetett megmenteni! Jó úszó vagyok! Gyorsan felhoztam. A mesterséges légzést is ismerem. Késő volt.

- Maga semmit sem ért. Maga egész életében lent volt a bányában, a föld alatt. Akár a vakondok. Maga nem látja az újjászületést... Egész életünkben születünk, meg újjászületünk...a hinduk hisznek ezekben, és igazuk is van...Profi üzletember vagyok, nekem foglalkoznom kell ezekkel a filozófiai dolgokkal...

- Jó, de az igazság...

- Menjen a fenébe. Ha maga azt vallja a Rendőrségen, hogy egy vendég belefulladt a medencémbe, nekem lőttek! Kijön a KÖJÁL, lezáratja és fertőtleníti a medencét. Kijön az újság. Kiderül, nem alkalmazok úszómestert. Elterjed: a Szimeoni egy mocskos strici, tele van szabálytalansággal, néhány vendég bejelentés nélkül lakik nála, utánuk nem adózik, egy időre be kell zárni a szállodáját. Az étteremben túlszámláznak... A szakácsoknak nincs egészségügyi lapjuk...Nem fizetnek utánuk TB-t...

A volt bányász tátott szájjal nézte az elkeseredett tulajdonost.

- A rendőrkapitány szabadidejében verset ír. Tehát lírai alkat. De elsősorban, mégis, minden jóindulata ellenére, rendőr! Minden azon múlik, maga mit fog tanúsítani! Ha a csónakázó tóból húzta ki a hullát, akkor minden oké! Derű és ihaj-csuhaj! Délibábos Magyarország! A szállóhoz nem nyúlnak!

- Jó, de az igazság az, hogy a medencében volt! Az Iluska is tudja!

- Vajk Ilona már vallomást tett. Ott volt és látta, hogy a csónakázó tóból húzta ki. És csodálja bátorságáért!

- Hogy mondhatta? Ő is, meg a Váraiék... - hirtelen megértette, itt szép lassan mindent megváltozott, tulajdonképpen már nincs is több tanú, szemlélő, aki másként beszélne, mint Szimeoni akarja. Csak Ő! Egyes egyedül Ő, aki köti az ebet a karóhoz, aki ágál, aki ellene van. A jó Isten tudja miféle emberek ezek, itt senki sem érti meg őt.

- Ötvenezer. - Szimeoni felállt, karba fonta a kezét és merően bámulta a volt bányászt.

- Ne tessék engemet...

- Hatvanezer. Most bejön a főrendőrhöz és vall. És még ötezer a költségeire. Tisztító vagy egy új cipő. Ez a legutolsó ajánlatom. Adómentesen, zsebből, úri módon!

Nagy Imre két kézzel tartotta a fejét, ólom nehéznek érezte, le akart szakadni. Ujjai alatt lüktetett halántéka, szaporán szedte a levegő, szíve a torkában vert. Ajka kicserepesedett.

Szimeoni az órájára pillantott.

- Na, nézze csak. Az idő - pénz! Lassan mennünk kell! Profi üzletember vagyok, látom és átérzem a vívódását. Legyen baráti százezer. Egy összegben, most, zsebből. És örökre elfelejtjük egymást.

- De az igazságot nem lehet...

- Tudom, barátom. "Az igazságot nem lehet megváltoztatni!" Mondotta volt. Mérhetetlen baromság! Mindent meg lehet változtatni...És meg is kell! De nézzük Magát... Becsületes ember. Mindig is az volt. A fizetését, szalag szerint adta haza. Nem rúgott ki a hámból. Egész életében a zöld lámpánál haladt át az úttesten... Igaz?

- Igen.

- Lement a föld alá és harminc év múltán bukkant fel újra. Maga nem született újjá, nem változott. És most csodálkozva pislog, mert a világ megváltozott. Minden alakul, formálódik. Ami tegnap zöld volt, ma piros. Ami tegnap "nem"-et jelentett, az holnap "igen"-t! Az adott szó érvényét veszti. A leírt szerződés - vécépapír... Mit akar az igazsággal? Galambos a tepsiben fekszik. Felboncolják, bűncselekmény nem történt, el lehet temetni. Az örökösök széttépik egymást. Aki eddig le se szarta, egy pohár vizet nem adott neki, az tartja a markát a vagyonáért. Ékszerész volt, arany, ezüst, egy szép műhely... Mit árt neki maga, a felszínre jött egykori vakondok, ha áthelyezi a tetemét a medencéből a csónakázó tóba? És mit használ önmagának, a kedves feleségének ugyanez? Ne legyen már ennyire felelőtlen! Nem gondol a jövőjükre?

A volt bányász kezébe temetett arccal ült, a vietnami papucsba bujtatott lábát bámulta, és a fenyegető jövőre gondolt. Olyasmi lehet, mint a sújtólég! Mindig tartani lehet tőle, bekövetkezhet és ha egyszer itt van, halálos! Nem lehet menekülni előle! Felnézett Szimeoni úrra. Szemében egy halálra sebzett, tőrbe csalt, védtelen állat kiszolgáltatottsága ült.

 

A bajuszos, erősen kopaszodó rendőrön nem lehetett látni, hogy verset ír, hallgatag és figyelmes volt, lekopogta írógépén a vallomást, aláíratta és kezet fogott mindkettejükkel. A vonaton a volt bányász egyszerre két üveg sört kért ki, az elsőt egy slukkra itta meg, a másodikat beosztotta, kortyonként iszogatta, majdnem egészen Budapestig, az átszállásig, kitartott. Büszke volt magára, ezt a témát megint jól "lerendezte". Hiába, talpraesett ember. Halad a korral.