Romok és szivárvány

 

Magány, szegénység szőrköntöse fed,

De te vagy az Úr papja, ne feledd!

 

A te igédre épülnek falak

És ódon tornyok porba omlanak.

                   

                          Juhász Gyula: A költőnek

 

Beszélni égnek, fáknak, ereknek

Kétségből, örömből, fájdalomból

Fiatalnak, öregnek, betegnek

Kitépni ami mellkasomban tombol

 

Hogy miért bennem a csúfság, pompa

Mit jelent: jelen, jövő és emlék

Ki ültet asztalához naponta

Ki az aki nem vár, bár visszamennék

 

Mintha senkinek, mint egy eretnek

Szomjasan, letaglózva, éhesen

Azoknak kik gyűlölnek, szeretnek

Akik nem is érthetnek meg sohasem

 

Milyen mikor a költő mámort ölt

Vagy nagykabátot ahogy Attila

Milyen kikelni sírnak mélyéből

Mikor nincs csak a betű, csak a tinta

 

Hogy amit írok, mért nem remekmű

Ki a mostohám, becsmérlőm, arám

Ki gyámolító, ki gyatra-elvű

Ki az aki ezt a sorsot rótta rám

 

Mondataim miért nyomorultak

Lelket szaggató lélekelemzők

Halálba ájultan hogy borultak

Előttem beteg férfiak, beteg nők

 

Hogy vakít sötétség, és erős fény

Milyen mikor rám tolat a mozdony

Amikor a Múzsa szajha nőstény

És hátba döf, amikor magához von

 

Hogy keresem magam mint detektív

Mi mondatja hogy idővel lesz rend

Miképpen ver félre egy beteg szív

És miképpen zeng, mint egy bécsi jazz-band