AMIKOR MEGÉRTJÜK A LÉNYEGET.

Tudom, esendő-emberi vonás
a pillanat-kínálta cifraság
kívánása: tűzijáték és csillogó ködök,
mesék ékítik fel az Ünnepet.
Ragyognak csinált ékkövek
gyanánt a hívság, a parádé
- a hűlő szívű, bús világé -,
kalmárok kötnek üzletet,
s a felkínált portéka fogy,
kereset lesz, ha jó, ha rossz,
csak messziről virítson -, egyre megy.
TUDOM..
De hogyha egyszer mélyet dobban
s forrót a szív, ha gyertya lobban,
és mézként csurran ajkadról az ének:
girlandok közül kel útra a lélek,
kék-piros- és azúrszín gömbökön.
Ám túl tengeren túl Araráton,
mit meglelsz, mégis a Karácsony..
Igaz:
a tántorgót mi hajtja át
először? - ez a játékos varázs -,
ó, nézd el néki, Istenem!
Staniol-pompa ez, hiszen
kellékei - én úgy hiszem -
csupa kifundált csoda-pótlék.
Ámde az ember ösztönei - jórészt -
valami magasrendűt is megsejtenek.
Csordul a jóság, az öröm
- e ritka vendég -, s hátha gyöngy-
fénye nem lesz ártalmunkra, míg
e külsőség csak eszköz, s nem hamis
a szándék -, hátha gazdagít?!
S ha néhány napra csak (lehet)
a koldus-szív leveti rongyait,
tegye.! Talán egykor malasztja származik
a káprázatból, amikor megérti majd a Lényeget.