Május
(avagy a madárijesztő tavasza)

Úgy vártam volna még valamit…
majd, valamikor, siető mondatok,
mellettem emberek el az utcán,
rég ismerős képek, ma arctalanok.

Miért nem, kicsit komolyabban?
Rám néz, a tükörképemhez beszél,
én csak félre állva szégyellem magam
tudom, hogy kell, szerepem szerint.

Tudom, hogy kell, játszani, élni,
összenézni a kiosztott lapok felett,
úgy vártam volna még valamit…
majd, valamikor, talán, odaérek.

Siető mondatok, emberek az utcán,
egymást érik a kék villamosok,
május van végre, gyönyörű május,
a képek a múltból ma arctalanok.

Az óra alatt megállni egy percre,
a messzelátó sárga torony alatt,
kivárni, elhinni, majd tisztán újraélni…
Köröttem megannyi pillanatgyerek.

Ami szép volt, az már mind a másé,
vagy nem is volt szép, csak hit, és
irigyelt boldogságok, bár ne lettek
volna, csak hinném, még ma is várok

valakit, s hogy a bűn nem bűn többé…
Hová lettek a szomorú madárszemek?
Könnyekből ittak, s a szürke fellegek
elől most egymást takarják megfáradt

emberkezek. Lehettem volna jobb,
ki megbocsát, de haragszom, igen,
ha visszatekintek, mert szétszórtam
mind a legszebb szavaim… Olyan

komolytalan a Sors, játszik, akár
a szél, ujjai alatt dallamot lehel a fű.
Én most is itt ülök, vállamon ócska
kabát, s a fűben a nyár felém közelít…