SELVA SELVAGGIA

Az emberélet útjának felén túl

nyüzsgő dzsungelben eszméltem magamra,

eltérülvén a vágyott, messzi céltul.

Párduc s farkas egymás torkát harapva

marakodott oroszlán-hagyta koncon,

majd egy tigris mindkettőt elzavarta.

És akkor már az volt csupán a gondom,

hogy legalább a visszaútra leljek,

átvágva újra-összenőtt bozóton.

De lám: a sűrűségben földerengtek

kontúrjai hajdani otthonomnak,

s rádöbbentem: szerény szülőhelyem lett

dzsungellé, míg fejem mellemre horgadt.

Egy lépésnyit se mentem én előre:

a haladás álmom játéka volt csak.

Hazám liget volt – dzsungel lett belőle,

a házőrző eb farkassá vadult el

s párducprémmé durvult a macska szőre.

Jámbor tehén, szelíd ökör a dzsungel

fülledt méhében tigris lett s oroszlán –

ami legelt rég , annak is ma hús kell.

Beláttam: itt csak ölvén és orozván

lehet létezni. S újra útrakeltem

– többé nem helybenjárva álmodozván –,

hogy elhalványult csillagom kövessem.