Bányai Tamás

 

Ereje teljében, hatvanas magyar

 

          Mindez még abban az időben történt, amikor a Szerkesztő a horoszkópok írását is rám bízta. Hiába tiltakoztam, mondván, nem vagyok én asztrológus, annyit tudok a csillagokról, hogy fényes-kéken csillognak az égen. Ha tiszta az égbolt, nem takarja felhő. A Szerkesztő azonban gyorsan leszerelt.

          - Ne röhögtessen - mondta tiltakozásomra -, mi az magának? Az egész egy nagy marhaság, de sok vénasszony olvassa, és két hasábot minden héten az is betölt. Maga a kisujjából kiráz egy ilyen marhaságot, fantáziája van hozzá.

          Hiába néztem a kisujjam, mit tudnék kirázni belőle, nem volt appelláta.

          Valami igaza mégis lehetett, mert rövid ideig tartó tanulmányozás után - még ma is úgy érzem - elég tűrhető jóslatokat vetettem papírra. Tartottam ugyan attól, hogy valaki egyszer még panaszt emel, s rajtam kéri számon félresikerült életét. Ilyennel ugyanis a kelleténél jóval többször találkoztam, s azok, akik úgy érzik, nem minden alakult olyképpen az életükben, ahogy szerették volna, többnyire mást vagy másokat hibáztatnak. Nehezen vettem volna lelkemre, ha kiderül, valami bajt okoztam, mert éppen rám hallgattak. Még ha közvetve is. Mert azt, hogy én írom a horoszkópokat, a szerkesztőség kevésszámú dolgozóján kívül senki sem tudta.

          Aggodalmam teljesen feleslegesnek bizonyult, az égvilágon senki sem kifogásolta az általam felvázolt jövőképeket. Igaz persze, hogy igyekeztem mindenki számára valami szépet és biztatót írni, lehetőleg a távoli jövőre vonatkoztatva. Előbb utóbb csak történik valami jó is.

          Egyszer mégis belém bújt a kisördög, közvetlenül is tudni akartam milyen reakciót vált ki horoszkópom. Irodám ajtaja - mint szokott lenni - tárva nyitva állt, s az íróasztal mögül ráláthattam két kedves munkatársunkra, akik a szedőgép billentyűit pötyögtették szorgalmasan.

          Annuska és Sárika középkorú hölgyek voltak, rettentően megbecsülték munkájukat, mivel a magyarokkal szépen telített Clevelandban sem kerestek minden nap magyarul tudó gépírónőket. Azon kevés helyen, ahol ilyen foglalkoztatásra igény is volt, megkövetelték az angol nyelvtudást, amivel kolleganőim csak hiányosan rendelkeztek.

          A két hasonló korú nő éles ellentéte volt egymásnak. Anna, aki Erdélyből származott, szűkszavú volt, mint ahogy a székelyekről hírlik; lelkiismeretesen és figyelmesen végezte munkáját. Nem hiszem, hogy a szedőgép előtt ülve valaha is máson járt volna az esze, mint az éppen rábízott szövegen. Még a kérdésekre is többnyire igennel vagy nemmel válaszolt, s ha ő kezdeményezett beszélgetést, az minden esetben a munkával volt kapcsolatos. Mindamellett nem nevezném zárkózottnak, hiszen, amikor egyszer-kétszer együtt hagytuk el a szerkesztőséget, bizony megeredt valamelyest a nyelve, amint kiléptünk az ajtón. Ilyenkor sem volt szószátyár, az igaz, de már csak mesélt egyet s mást a családjáról, odahagyott erdélyi otthonukról, nehéz sorukról Ceausescu rémuralma alatt. Sohasem hangzott panaszként amit mondott, bár nagyon sok minden, amit tőle hallottam, égbekiáltó igazságtalanságnak tűnt az én szememben. Ennek ellenére szavaiban nyomát sem tapasztaltam keserűségnek. Olyan típusú ember volt, aki úgy fogadja el az életet, ahogy elébe tálalják. Javít, ha tud, ha meg nem, teszi, amit érzése és legjobb belátása szerint tennie kell.

          Nem úgy Sárika, aki mindig tele volt panasszal, minden kezébe került cikket alapos és hangos bírálatnak vetett alá, mindenben talált valami kifogásolni valót. Sokszor felmerült bennem, ha ő a szerkesztő, tán még az újság is megszűnik; egyetlen cikk sem jelenhetne meg úgy, ahogy eredetileg megírták. Tény, hogy mindez cseppet sem gátolta munkájában, hiszen még lánykorában tanulta a gép és gyorsírást, ujjai fürgék voltak, mint a motolla, és a sóhajtozásaival elpazarolt időt semeddig sem tartott behozni. Míg Annuska odahaza, a család féltve őrzött Remington írógépén tanult meg gépelni úgy-ahogy, addig Sárikának a vérében, azaz inkább az ujjaiban volt a gépelés tudománya. Ilyenformán a Szerkesztő, aki különösképpen nem szerette egyiket sem, joggal gondolhatta, jó vásárt csinált velük, hiszen az egyik szorgalma és alapossága párosult a másik gyorsaságával.

          Nos, a Szerkesztő éppen elutazott valahova, s én kedvezőnek találtam az alkalmat, hogy a gyakorlatban is próbára tegyem asztrológus mivoltamat.

          Sárika, ahogy azt időnkénti sóhajaiból megítéltem, éppen az apróhirdetéseken dolgozott. Ilyenkor szokott leggyakrabban feltekinteni a mennyezetre s elmerengeni élete folyása felett. Hogy miért pont az apróhirdetések váltották ki belőle ezt a révedezést, nehéz lett volna megmondani. Mindenesetre egy-egy - önmagának, de hangosan - tett megjegyzése sokat elárult. Amikor ilyet hallottam tőle: jaj, nekem is milyen szép kis lakásom volt Pesten, biztosra vehettem, hogy valaki Dunára néző, fantasztikus panorámát nyújtó és természetesen minden lehető komforttal ellátott lakást ajánlott Amerikából hazalátogató honfitársainak, lévén, hogy azok dollárban fizetik ki a bérleti díjat, és persze jóval többet, mint egy esetleges hazai bérlő.

          Érdekes, hogy sok embernek mennyire más a véleménye ugyanarról a dologról, ha más időben, más körülmények között kérdik. Igaz, Sárikát soha nem kérdezte senki, de anélkül is szívesen és gyakran mesélte, hogy valamikor, még a régi szép időkben, milyen pompás és tágas luxuslakása volt a családjának, de azok a piszkos kommunisták, a család népességére való tekintet nélkül, egyszerűen államosították a drága antik bútorokkal együtt. És azt a gyönyörű, palotának is beillő lakást szétosztották négy társbérlő között. Ő pedig kénytelen volt egy Hernád utcai szoba-konyhába költözni, ahol ráadásul a folyosó végében elhelyezett vécét három másik lakóval kellett megosztani.

          Lehetetlen körülmények voltak ott a Hernád utcában, szokta mesélni Sárika, hiszen a konyha gerendákkal volt aládúcolva, s az még csak hagyján, hogy a középső tartógerendát állandóan kerülgetni kellett - ami egy tál forró levessel a kézben ugyancsak bűvészmutatvány lehetett -, mindennek a tetejébe még életveszélyes is volt. Ernő, a mostani férje mentette ki őt abból az áldatlan helyzetből azzal, hogy elvette feleségül, és kihozatta Amerikába, amit Sárika az esküvő idején valószínűleg minden földi paradicsomok legszebbikének képzelt. Sajnos figyelmen kívül hagyta azt az elég nyilvánvaló tényezőt, miszerint Ernő jó húsz évvel idősebb nála, és várhatóan leveszi majd lábáról valamilyen nyavalyás kór, ami az élet meglehetősen igazságtalan elrendezése folytán általában akkor éri el az embereket, amikor, hosszú évek jól végzett munkája után, éppen a kiérdemelt és kellemes pihenés lehetne osztályrészük.

          Mint ahogy az meg is történt. Ernő ápolásra szorult, s hogy az idős emberek gondozása mennyire nem könnyű feladat, azt csak az tudja, aki maga is öreg, szívesen gondozná társát, csak éppen ereje nincs hozzá. Aki fiatal, vagy legalábbis fiatalabb, annak az ilyen jellegű pátyolgatás súlyos teher, még akkor is, ha netán saját szülejéről van szó.         

Ernő persze mindent megtett a maga módján, hogy Sárika életét a mesebeli királylányokéhoz tegye hasonlatossá. Nem rajta múlott a bekövetkezett változás, a viszonylag jó fizetést felváltó szerény nyugdíj, aminek javarészét felemésztik az orvosi költségek, a magas gyógyszerárak, mint ahogy a szenilitása sem rajta múlott. Az csak úgy, észrevétlenül - mint a besurranó tolvaj - lopakodott az életükbe, s csöpögtetett keserű epét a családi tűzhelyre.

          Sárika nyilván erre gondolhatott, amikor képzeletében, mint barátságos, meleg fészek jelent meg a sokszor szidalmazott Hernád utcai szoba-konyha. Ismerve őt, nagyon igyekezhetett kis mütyürkékkel, kézzel horgolt terítőkkel, netán még gyermekeket pótló hajasbabákkal is otthonosabbá varázsolni azt a pesti lakást, amelyet - saját állítása szerint - oly meggondolatlanul elkótyavetyélt.

          Mit írhatnék Sárika horoszkópjába, most függetlenül attól, hogy melyik hónapban született? Ezt utólag is hozzá lehet majd biggyeszteni. Akár Bika, akár Kos, nagyon sok asszony él ezen a földtekén, aki ugyanazon csillagzat alatt jött világra, és mindig szívesen hall vagy olvas valami biztatót jövőjével kapcsolatban. Mert azt már - új megbízatásom óta eltelt rövid idő alatt is - megtanultam, hogy horoszkópokba elsősorban csak jót ígérőt és biztatót szabad írni. Nem kizárólag! Árnyoldalakat is lehet kivetíteni, bajt is megjövendölni, de mindezt úgy kell adagolni, mint sót az ételbe. Keveset és apránként, úgy is lesz foganatja.

          “Gondjai úgy omlanak le válláról, mint roskadozó épület falai, közérzete javulni fog, elképzelései is könnyebben valóra válnak. Csak arra ügyeljen, nehogy egy közeli ismerőse elrontsa örömét.”

          Valahogy így. Semmi garancia nincs arra, hogy Sárikának és a hozzá hasonlóknak valóban jó napjuk lesz, de előfordulhat. Ez esetben joggal örülhetnek, és továbbra is bizhatnak horoszkópjukban. Ha meg másként alakul, akkor valaki beleköpött a levesbe. Márpedig az lehet egy közeli ismerős.

          A lényeg az, hogy a fenyegető vészt ne tényként állítsuk be, hanem mint egy könnyen elhárítható csekély kellemetlenséget. Ha mégis bekövetkeznék - isten látja lelkem - én felhívtam az Ön másfelé kalandozó figyelmét a leselkedő veszélyre, jobban tette volna, ha hallgat rám, most mennyivel könnyebb lenne a helyzete.

          - Ezt hallgassa meg, Sárika! Itt van a kezemben a holnapi horoszkópja.

          Mintha megzavartam volna. Csak azt nem tudom, hogy a munkájában vagy az álmodozásban? Mert a hirdetések szedése közben lehetett ábrádozni. Gépies munka és majdnem mindig ugyanazok az apróhirdetések. “Floridai motel keres takarítónőt. Könnyű munka, örök napsütés, gazdag vendégek” - némelyik nőtlen, alig várja, hogy feleségül vegye a cselédlányt. “Jómódú, ereje teljében hatvanas magyar keresi élete párját, minden biztosítva van” - még a ház is.

          Repüljünk csak tova az álmok szárnyán a floridai tengerpartra, ahol a luxusszállodákban jobb dolguk van a takarítónőknek meg a liftesfiúknak, mint a vendégeknek, hiszen a vendégek csak azért jönnek, hogy felvidítsák a személyzet életét, egy kis színt vigyenek az egyhangú munkába, netán megalapozzák egy-egy alkalmazott fényes jövőjét. Vagy huppanjunk az álmok szárnyáról egy fiatalosan hatvanas magyar dalia ölébe, aki éppen teniszpartnerre vár, az se baj, ha nem tudsz teniszezni, van még más játék éppen elég széles e világon.

          - Ne mondja Béluskám, nem hiszek én az ilyesmiben - mondta Sárika fakó hangon, mégis némi érdeklődéssel.

          - Hinni kell, Sárika, higgye el nekem, hinni kell. Maga szokott lottózni?

          - Csak Ernőkémnek veszek mindig egy szelvényt. Ő ragaszkodik hozzá.

          - Na látja! És azért maga is reméli, hogy a férje egyszer nyerni fog.

          - Adná az Úristen!

          - Megadja, Sárika, egyszer majd megadja. Az Úristen előbb-utóbb mindig elrendezi minden tartozását.

          - Nekem bizony sokkal tartozik.

          - Ne legyen mohó Sárika! Az Úristen is csak részletekben fizet, ahogy maga is a hűtőszekrény árát. A lényeg az, hogy tartsuk meg a folyószámlát.

          Felovastam neki a horoszkópját, ami semmiféle bizakodást vagy reményt nem ébresztett fel benne, hanem rögtön rákezdte:

          - Az a közeli ismerős a szomszéd, sajnos túl közeli, hogy vinné el az ördög valami távoli vidékre, mert az mindig megrontja még azt a kevéske örömömet is ami van, és meg fogja rontani holnap is, meg holnapután is, mindig, amíg csak él, ma reggel is ránk dörömbölt Ernőke miatt, mert hogy ő túl hangosan nézi a tévét és már kora reggel, felveri vele az egész környéket, a szomszéd hálószobája meg pont szemben van a mi nappalinkkal, Ernőke meg még az ablakot is kinyitja, mert szereti a jó, friss levegőt ilyenkor augusztusban, ez persze engem is idegesít, mert én sem tudok aludni, pedig nekem itt oda kell figyelnem nagyon, nem hibázhatok, tudja maga Béluska, hogy milyen a Szerkesztő, tudom én, hogy hangos az a tévé, de mit csináljak, ha Ernőkém egy kicsit nagyot hall már, nekem is mindig ordítanom kell vele, de ő meg hallani akarja a híreket, meg aztán mi mást is csinálna kora hajnalban, azelőtt még kijárt a garázsba fúrni faragni, megcsinált ő a háznál mindent, amit kellett, de ma már a legkisebb hibáért is szerelőt kell kihívni, hiba meg mindig van valami, de hát Istenem, ez ellen már nem tudok tenni semmit, ám a szomszédnak akkor sincs joga veszekedni emiatt, én is bele tudnék kötni mindig valamiért, ha nagyon akarnék, de nekem a nyugalmam többet ér…

          Így, egy szuszra.

          Annuska felállt a másik szedőgép mellől, hogy átmenjen a legkisebb szobába, ahol a régi címíró gép volt elhelyezve, no meg az előfizetők címlistáját őriztük hét pecsét alatt. A címváltozások cseréje ráért volna akár négy nap múlva is, de biztos beleunt már abba, hogy reggel óta kalimpál a szedőgép billentyűzetén, és kényes füleinek már hiányzott a címíró gép egyhangú fémes kattogása. Szép zene az nagyon, szebb, mint Sárika sopánkodása.

          Ilyen embert, gondoltam akkor, reménytelen bármi széppel vagy jóval kecsegtetni, úgyis csak a rosszat szűri ki belőle. Jó darabig nem is próbálkoztam Sárikával, noha változatlanul szerettem volna látni, tapasztalni a horoszkópjaim kiváltotta reakciót. Én magam optimista természet vagyok, s talán ezért esik jól, ha másokon is látom a bizakodás mosolyát, viselkedésükön észreveszem a remény kiváltotta önfeledtséget.

          Egyszer ugyan Annuskának is felolvastam egy célzatosan neki szánt horoszkópot, miszerint, ha bármi kétsége támad helyzetét vagy a dolgokat illetően, bízzon nyugodtan a családjában, rokonai kiállnak Ön mellett, fénnyel árasztják el szürke hétköznapjait.

          - Ugyan már, Béla! - mondta. - Meg akar átkozni?

          - Hogy mondhat ilyet, Annuska?

          - Még Erdélyben, egyszer egy cigányasszony jósolni akart nekem, én meg elküldtem a fenébe. Erre megátkozott.

          - Ilyesmire én sohasem vetemednék. Különben is, Annuska, maga olyan jótét lélek, hogy magán nem fog az átok.

          A magam részéről elintézettnek véltem az ügyet, és fordultam volna vissza az irodámba, ámde legnagyobb meglepetésemre Annuska folytatta:

          - Nem-e? Nekem már az is átok, hogy a lányom férjhez ment.

          - Ugyan már! Miért lenne az átok? Előbb utóbb minden lány férjhez megy, erre egy szülőnek időben fel kell készülni.

          - A férjhez menetellel nincs is semmi baj, hiszen rendes ember a vejem. Hanem az unokám nem beszél magyarul.

          - És az olyan nagy baj? - kérdeztem. - Amikor maga is, meg a férje is már elég szépen beszélnek angolul. Csak megértik egymást az unokával.

          - Persze, persze. A románokat is megértettük Erdélyben, mégse volt magyar anya az, akinek a gyereke nem beszélt magyarul. Még akkor sem, ha román volt a gyerek apja.

          - Ne vegye szívére, Annuska. Nem átok ez, hanem a világ rendje. Ha már egyszer itt élünk Amerikában - próbáltam vigasztalni.

          Sárika is rögtön vigasztalni akarta, a maga módján.

          - Bánnám is én hogyan beszél, ha lenne unokám. Pedig szerettem volna én is gyereket, csakhogy Ernőkém azt mondta, öreg ő már ahhoz, gondoljam csak el, aggastyán lesz, mire a gyerek kamaszodni kezd, hogy nézne ő ki egy iskolai találkozón a fiatal apák mellett vén fejével, meg a gyereknek se jó, ha akkora nagy korkülönbség van apa és fia között, nem kell nekem gyerek, Sárikám, elleszünk mi gyerek nélkül is boldogan, te vagy az én támaszom, és rád még számíthatok is, nem úgy, mint a gyerekekre lehet, akik, ahogy kiserken a bajszuk, már ott is hagyják a családi fészket, fütyülnek a világra meg a szülőkre, aztán nesze neked, volt gyerek, nincs gyerek, nem marad, csak a bánkódás, így mondta Ernőkém, de bár ne hallgattam volna rá, én még nem voltam olyan öreg, hogy ne lehetett volna gyerekünk, most lenne mellettem valaki, akire számíthatnék a bajban, éppen most, amikor Ernőkém már nem húzza sokáig, nem is tudom, mi lesz velem akkor, amikor ez bekövetkezik, hát, látod Annám, ez az átok, nem az, hogy a gyerek nem beszél magyarul, attól azt még ugyanúgy lehet szeretni…

          - Szeretm is - vágott közbe Annuska egy kicsit sértődötten. - Szóval sem mondtam én, hogy nem szeretem.

          Talán még vita is lett volna ebből, ha nem toppan be a Szerkesztő. Így azonban mind a két nő elhallgatott, nagyon sürgős lett a munka. Valamivel később a Szerkesztő behívott az irodájába, gondosan becsukta az ajtót, majd így szólt hozzám:

          - Nem kell mindig odafigyelni ezekre az asszonyokra. Olyanok, mint az elvetélt primadonnák. Ha maga felvállalja, hogy közönség legyen, soha nem hagyják abba az előadást. Ne figyeljen rájuk, s főleg ne adja alájuk a lovat, akkor szép csendben dolgoznak, nincs semmi baj.

          Nem szóltam egy szót sem, tudtam, a Szerkesztő nem kedveli az asszonyokat, nem úgy általában, hanem ezt a kettőt valamiért. Mondta is nekem többször, egy főnöknek nem az a dolga, hogy szeresse beosztottjait, hanem viselje gondjukat, ha megérdemlik. Ez nagyon szépen hangzott, csakhogy a Szerkesztő a legkevésbé sem törődött a két nö esetleges gondjaival. Szó, ami szó, megfizette munkájukat, ezzel a maga részéről le is tudott mindenféle gondoskodást. Emlékszem, egyszer még Annuska is - aki pedig igencsak büszke asszony volt - sírva jött ki a Szerkesztő irodájából, mert az nem volt hajlandó segíteni valami ügyes-bajos dolgában, holott csak egy telefonjába került volna. Erre is volt magyarázata.

          - Vigyázzon - mondta -, hogy mire vállalkozik, mit akar intézni ezeknek az asszonyoknak, mert a végén majd azon kapja magát, hogy mást sem csinál, mint az ő ügyeikben lót-fut. Tartson tőlük két lépés távolságot. Vagy inkább hármat.

          A szerkesztő intése ellenére nem tartottam meg a két-három lépés távolságot, és Sárikát ismét célba vettem egy horoszkóppal.

          De ez már néhány hónappal később történt, mikorra már az is kiderült, hogy Ernőkének előrehaladott rákja van. Ez a betegség, mintha csak ragályos lett volna, Sárikára is átterjedt. Persze, nem abban a halálos formában, mint amelyik Ernőkét taszította egyre gyorsabban a sír felé, hanem, mint egy szellemi rák, amely göcsörtös gumókkal bénítja az agyműködést, a tisztánlátást, cselekedeteink feletti önkontrollt.

          Sárika egyre sűrűbben révedezett a semmibe, ujjai néha a levegőben kapálóztak, anélkül, hogy akár hajszálnyira megérintették volna a szedőgép billentyűzetét. A leszedett cikkekben egyre több volt a hiba, ami anyagi kárt is okozott, hiszen minden egyes javítással újra elő kellett hívni a filmet, márpedig javítanivaló bőven akadt, mind több drága film ment veszendőbe. Annuska igyekezett munkatársa segítségére lenni, majdnem minden bekezdést ellenőrzött, nehogy hibásan kerüljön a filmre. Mindez természetesen lassította a munkát. Kezdtünk kifogyni a Szerkesztő asztalára rakott tartalék cikkekből, ám a hét elején ebből még nem származott semmi baj, mert ilyenkor a Szerkesztő, ha egyáltalán bent volt a szerkesztőségben, bezárkózott az irodájába, s nem figyelte, ki mit csinál. Hanem a lapzárta előtti órákban már ott türelmetlenkedett körülöttünk, mind jobban sürgetve egy-egy általa nélkülözhetetlennek vélt cikket. Ekkor már nehéz volt takargatni a hibákat, amelyek csak szaporodtak azáltal, hogy Sárika még idegesebb lett a sürgetéstől, végülis zokogva borult a szedőgépre. A Szerkesztő a tördelőasztalnál állt, újságlapot lengető keze megállt a levegőben. Összenéztünk Annuskával, s vártuk, hogy mi lesz ebből. A Szerkesztő körbejáratta rajtunk megilletődött tekintetét, amely végülis rajtam állapodott meg, mintha nekem kellene magyarázattal szolgálni a történtekre. Ez végeredményben így is volt, mert a Szerkesztő néhány perc múlva behívott az irodájába. Ezúttal is becsukta ajtaját.

          - Mi van ezzel a nővel? - kérdezte. Összeszűkült a szeme, mereven nézett rám, mintha csak a vesémbe akarna látni, hogy kihámozza belőlem legféltettebb titkaimat is.

          - Amennyire én tudom, a férjével vannak problémái.

          - Hát, azokat hagyja otthon - csattant fel mérgesen -, vagy váljon el tőle. Ne itt eméssze a szerelmi bánat, ahol dolgozni kell.

          - Szó sincs itt szerelmi bánatról - feleltem. - Tudtommal a férje halálos beteg, ápolásra szorul, s azt hiszem, ilyen körülmények között megérthető Sárika lelkiállapota.

          A Szerkesztőnek megnyúlt az ábrázata. Nem volt híján humánus érzéseknek, de elsősorban üzletember volt, aki ragaszkodik a munkafegyelemhez, és zavarba jön, ha ezt a fegyelmet olyasmi sérti, amit meg is lehet indokolni.

          Hosszas töprengés után érdeklődéssel tekintett rám.

          - Ami a pötyögtetést illeti, nincs sok különbség az író meg a szedőgép között, ugye?

          - Lényegében nincs.

          - Ez az! - vidult fel az arca, mint akinek zseniális ötlete támadt. - Akkor magának nem muszáj írógépen írni a cikkeit, írhatja azokat egyenesen a szedőgépbe is.

          - Hááát… Éppenséggel - ismertem el kényszeredetten.

          - Akkor ez lesz a megoldás.

          Balsejtelmektől gyötörve hagytam el az irodáját, s aggodalommal vártam, mi fog ebből kisülni.

          De aznap nem történt semmi. Sárika összeszedte magát, már amennyire tudta, Annuska igyekezett felpergetni az ujjait, én meg a Szerkesztőnek segítettem összeállítani a lapot, meg szóval is tartottam, figyelmét elterelendő az asszonyokról. Nem is volt semmi baj. A lap időben és hibátlanul nyomdába került.

           A rákövetkező hét elején akartam Sárikát egy kicsit felvidítani egy frissen megírt horoszkóppal, amely eképp hangzott: Nagy gondjai közepette se feledkezzen meg arról, hogy Fortuna nem vette le Önről a szemét, hamarosan nagy szerencse éri.

          Csak amikor felovastam neki, döbbentem rá magam is, hogy túllőttem a célon, amit Annuska vörösre vált arca is igazolni látszott. Milyen szerencse érhet valakit a halálos ágy mellett? A haldoklót még talán, megszabadul földi szenvedéseitől, s ezt egy kis jóindulattal még szerencsének is lehet nevezni, de már a közeli hozzátartozók esetében… Hacsak nem valami nagy örökségre pályáznak.

          Azt hittem Sárika felháborodik, kikel magából és hozzám vágja a legelső, kezeügyébe kerülő kemény tárgyat, mint ahogy én tettem volna az ő helyében, ha valaki nekem jósolgat jószerencsét egy halálos ágy környékén. Még akkor is, ha nekem eszem ágában sem volt gúnyolódni.

          De Sárika csak felemelte fejét, szomorúan nézett rám karikás szemeivel, s most még szóáradatát sem öntötte rám.

          - Tudja, Béluskám - mondta szokatlanul halkan -, én sohasem voltam szerencsés. Miért pont most köszöntene rám a jószerencse? És hogyan?

          Erre nem tudtam mit válaszolni, szégyenkezve somfordáltam vissza az irodámba.

          Ám a szerencse - kérdés, persze, hogy ki mit tart szerencsének - mégiscsak rámosolygott Sárikára.

          A szerkesztő kevesek által ismert humánus oldaláról mutatkozott be, mert elküldte Sárikát két hét szabadságra. De fizetett szabadságra ám!

          Én meg odaülhettem a szedőgép elé, pötyögtetni szenzációs cikkeimet.

          A két hét alatt Ernőke átszenderedett a túlvilágra, ami nyilván némi megváltást hozott Sárikának, ámbár ez egyáltalán nem mutatkozott rajta, amikor a temetést követően visszatért a szerkesztőségbe. Munkája ugyan javult, jóval kevesebbet hibázott, s még sóhajtozni sem sóhajtozott a szedőgép fölött. Ehelyett új szokást vett fel. Szüneteket tartott, s ezekben a gyakori szünetekben felállt a szedőgép mellől, az ablak felé fordult, és hosszasan, mozdulatlanul bámult ki az Erie tóra, mintha onnan várná a Megváltót, aki csak nem akar megérkezni.

          Próbáltam lelket önteni belé, de cserben hagyott a fantáziám, csak olyasmiket tudtam mondani neki, mint: “az idő mindenre gyógyír”, meg “az élet megy tovább, és minket is sodor magával.” Ilyenkor csak bólogatott, mint aki egyetért ezekkel az elcsépelt marhaságokkal.

          Egyszer tört ki belőle, ami a lelkét nyomta.

          - Könnyű magának, Béluskám, mert maga még fiatal és ráadásul férfi, meg Annuskának is könnyű, ott van a családja, férje, lánya, unokája, de nekem senkim sincs e nagyvilágon, Ernőkém is itthagyott, pedig, ha Isten adná, gondoznám őt életem végéig, a fene se bánná, hogy néha bepisil meg bekakál, tisztába tenném én nagyon szívesen, mert tudja, Béluskám, hogy ez a magány még a gondoskodás terhénél is rosszabb, ez, Béluskám, mindennél rosszabb, bezárva a négy fal közé, álmatlanul éjszakákon át, nincs kihez szóljak, nincs, aki beszéljen hozzám, igaz, hogy Ernőke is csak hümmögött meg krákogott az utolsó időkben, mert szegénykém már beszélni sem tudott, de a füle még ép volt neki, persze nagyot hallott, kiáltoznom kellett vele, de azért meghallgatott, elmondhattam neki a panaszaimat, és ő bizony a szemeivel jelezte, hogy megérti, ha segíteni már nem is tudott szegénykém, de ott volt mellettem, foghattam a kezét, érezhettem, hogy valaki az enyémet is megszorítja, erőtlenül, de mégis mutatta, jelezte, hogy nem vagyok egyedül, még magatehetetlenül is osztozott a gondjaimban, most meg ki törődik énvelem, még ha csak szétszóródó gondolatban is, a legjobb lett volna talán nekem is ott halni meg Ernőkém mellett, mert mondja meg nekem, Béluskám, milyen élet az ilyen, ez az én életem, amikor ott van az a régi, omladozó ház a nyakamon, az is csak gond, meg kedvem, erőm sincs hozzá, és az is igaz, hogy Ernőkém rám hagyta, de mi hasznom van belőle, mégiscsak jobb lett volna, ha otthon maradok az én kis Hernád utcai lakásomban, akkor is, ha nem volt az valami fényes lakosztály, de az én otthonom volt, kísértetek nélkül, és ott legalább a szomszéddal beszélgethetnék időnként, magyarul és akármiről, időjárásról, pletykákról vagy bánom is én, mert itt a szomszéd olyan, mintha ellenségem lenne, pedig Ernőkém már meghalt, a televízió sem bömböl, legtöbbször be se kapcsolom, mégis, valahányszor kimegyek a kertbe, oda is minek, el van az már hanyagolva, nekem meg se pénzem, se erőm rendbehozni, nahát, amikor kimegyek a kertbe, néha ő is ott van az ő kertjében, és úgy néz rám onnan, mintha megöltem volna az anyját, pedig én soha nem ártottam neki, nem ártottam én a légynek se soha, hát milyen élet az enyém, mivel érdemeltem én ezt ki, mondja meg nekem, Béluskám, és ha ezt meg tudja mondani, akkor még azt is elhiszem magának, hogy az idő mindenre gyógyír.

          Mit lehet erre mondani? Annuska is csak hallgatott, lehet, megfordult a fejében, hogy néha átmehetne Sárikához egy kis tereferére, ám neki meg ott van a családja, a férje meg az unoka, aki nem beszél magyarul, s aki azért csak-csak igényli a nagymama szeretetét, és lehet, hogy Annuskának ezért lelkiismeret-furdalása volt, mert most ő is kibámult az Erie tóra, szótlanul, válasz, megjegyzés nélkül hagyva Sárika monologját.

          Elcsépelt közhely vagy sem, az idő mégis gyógyír a sebekre, ha másként nem, hát azzal, hogy változást hoz.

          Egy szép napon Sárika életében is bekövetkezett a változás. Ő maga egy szóval sem említette, hogy valami történt, de nem lehetett nem észrevenni. Először csak az öltözéke lett gondosabb, mintha csak Annuskától leste volna el hogyan illik egy nőnek irodába járni. Egymáshoz illően összeválogatva a frissen vasalt blúz és szoknya, amihez nem megy az otthon viselt, kitaposott cipő, ahhoz magassarkú kell. A haj minden nap megmosva, megszárítva és gondosan kifésűlve.

          Aztán egy kis rúzs a szájra, nem sok, nem hivalkodóan, inkább csak pirosítóként, egy kevés szempillafesték, ami élénkíti a szem ragyogását. És körömlakk. Az is csak szolídan, jelzésként arra, hogy az ápolt kezek tulajdonosa ad magára.

          És mosoly!

          Végre mosoly!

          Majd megeredt a nyelve is, bár először szégyellte bevallani, hogy ebben a változásban az újság a ludas. Mert erőt vett magán - ki tudja milyen megfontolásból, talán rájött, nem arra, hogy Ernőke is pótolható, de arra biztos, hogy pótolni muszáj - és válaszolt annak az ereje teljében hatvanas magyarnak a hirdetésére, aki - feltételezhetően - Sárikához hasonlóképp egyedül élt, belefáradt már sivár falaknak kiönteni szívét-lelkét, válaszra várt, megértésre, vitát akart provokálni, mert a falak nem beszélnek vissza, és mindig kell legyen valaki, aki visszabeszél, aki szól hozzánk szép, olykor még az sem baj, ha durva szavakkal, mert az életünk csak mások életének bűvkörében teljes, a hozzánk intézett szavak éppúgy hiányzanak, mint virágok porzásához a méhecskék serege. Vagy csak egy tál meleg leves hiányzott neki, amit hiába próbált elkészíteni a tűzhelyen, valahogy mindig félresikerült, elsózta vagy ehetetlenül sűrűre habarta, mint ahogy Sárika is hiába vette kezébe a kapát, a föld nem engedett gyenge kezének, a gaz meg burjánzott mindenütt a kertben.

          Az az ereje teljében levő, hatvanas magyar úriember elolvasta Sárika tétován leírt, többször átgondolt, megfontolt sorait, és válaszolt. Aztán személyes találkozóra is sor került. Talán - akár a fiatal szerelmesek egy félhomályos eszpresszó eldugott sarokasztalánál - felmérték egymást, mint becsüs a vételre felkínált árút, figyelmesen hallgatták a másik minden szavát, lesték öntudatlan mozdulatait, s arra a megállapításra jutottak, hogy veszíteni valójuk aligha van. Ezek a találkozások titokban zajlottak, ám egyre gyakoribbá váltak, s végül már nem lehetett, nem is kellett takargatni a világ szeme elől.

          - Tudod, Annuskám - kezdte mesélni Sárika -, először nem is tudtam, mit gondoljak a dologról, akartam is, nem is, nehezen vitt rá a lélek, de hidd el, egy cseppet sem bánom, mert nagyon aranyos ember és nagyon figyelmes, minden nap kapok tőle virágot, persze, ő ezt megszokhatta, virágkereskedése volt, nem is kicsi, három üzlet, de eladta, nekem mégis szokatlan, és tudod te, hogy milyen jólesik az ilyesmi, neked is, amikor a férjedtől virágot kapsz, semmiség, és mégis, nem mintha Ernőke sose hozott volna nekem virágot, nem is azért mondom, de az már nagyon régen volt, akkor is a kertből szedte, amikor még ki tudott járni a kertbe, istenem, de régen is volt, ez azonban más, hiszen tudod te, milyen érzés, amikor kinyitod az ajtót, és ott áll egy férfi, hatalmas virágcsokorral a kezében, és te tudod, hogy neked hozta, nem a pénzt nézed, amit ráköltött, hanem a gondolatot, hogy eszébe jutottál, amikor elment a virágüzlet előtt, talán még keresgélni is kellett azt a virágüzletet, és vette a fáradtságot, hogy megtalálja, nehogy üres kézzel állítson be hozzád, érzed, hogy nem csak ott, az ajtóban jutottál eszébe, szóval ilyen, és hallgat rám, pedig először féltem, nem is a korától, hiszen alig múlt hatvan éves, az a tíz év nem számít, amúgy stramm férfi, talán ezért sem ment még nyugdíjba, viszont nem dolgozik, és ettől féltem, de a virágüzleteit eladta, sok pénzt kapott értük, nem tudom mennyit, de jó sokat, és nem kell dolgoznia, istenem, milyen szerencsés ember, mondta is, eleget robotolt egész életében, most egy kicsit az élet örömeibe is bele akar kóstolni, és ha hiszed, ha nem, azt is mondta, hogy ezt az örömet én hoztam neki az életébe, mert van ugyan két lánya, akik Kaliforniában élik az életüket, tegyék csak, nem is akarja zavarni őket, inkább golfozni jár, csakhogy azt sem lehet csinálni éjjel-nappal, az embernek szüksége van társra, meg néha egy kis romantikára is, így mondta, és képzeld, tegnap este rábeszélt, hogy gyújtsak gyertyát az ebédlőasztalon, hirtelenjében azt sem tudtam, hol keressem a gyertyatartókat, nem is csak a romantika kedvéért, hanem, hogy megadjuk a módját, mert annak a vacsorának, így mondta, amit én készítettem neki, kijár a gyertyafény meg a vörösbor, mert ünnep ez, és most már minden hétköznapja az, és azt akarja, hogy nekem is az legyen, és ha én is olyan boldog vagyok, mint ő, azt meg kell ünnepelni gyertyafényes vacsorával, virággal és finom borral, amit aztán meg is ittunk, ketten az egész üveggel, képzelheted, még be is csíptem, édes istenem, nem is emlékszem, mikor voltam becsípve utoljára, talán az eskövőnkön, de még ott sem, Ernőke csak nagyon ritkán ivott, akkor is csak egy gyűszűnyit, én sem ittam többet, most meg egy egész üveg bort, nahát…

          Annuska hallgatta, szótlanul mosolygott, időnként hitetlenül megingatta fejét. Nem tudtam eldönteni, min hitetlenkedik, azon-e, hogy Sárika végülis megtalálta párját, vagy azon, hogy már belé is bolondult.

          Mindenesetre a szerkesztőségben jobb volt a hangulat, mint előtte bármikor. A fájdalmas sóhajokat felhorkanásszerű apró kacajok váltották fel. Sárikának újabb szokása lett ugyanis időnként felkacagni, csak úgy, minden látható ok nélkül, mintha valaki megcsiklandozná néha. Ilyenkor abbahagyta a gépelést, kezét a szája elé emelte, mint aki el akarja fojtani váratlanul feltörő vidámságát, elpirult, és óvatosan körbenézett, észrevettük-e.

          Annuskával egy pillanatra összevillant a tekintetünk, futólag és komolyan, csak később mosolyogtunk rajta, amikor nem látta.

          Egyszer még a Szerkesztő irodájába is bemerészkedett egy hirdetés ürügyén. A mai napig nem tudom, mi ösztökélte erre, mindig hozzám fordult, ha elakadt valamiben. Együtt léptek ki az irodából, és láttam a Szerkesztő arcán a megütközést, mintha nem is egy fogorvos hirdetésével, de magával a fogorvossal kellene szembenéznie foghúzás céljából. Felmerülhetett benne, hogy ezentúl ez mindig így lesz, és már előre rettegett a várható babusgatástól, amelyet ezek szerint az alkalmazottai kezdenek megkövetelni tőle. Én csak somolyogtam magamban, és arra gondoltam, lám csak, Sárika nekibátorodott kiszélesíteni emberi kapcsolatait, s ha így folytatja, még a Szerkesztőt is odaülteti közénk.

          Erre azonban sohasem került sor.

          Néhány hét múlva Sárika az én irodámba állított be zavartan. Becsukta maga mögött az ajtót, nehogy titka, akár véletlenül is, kiszivárogjon. Csodálkozva néztem fel rá, azt hittem valami hibát csinált, amit most az én közreműködésemmel akar helyrehozni.

          - Béluskám - kezdett nagynehezen a mondókájába -, maga mégiscsak jobban ismeri a Szerkesztőt, mit gondol, hogyan mondjam meg neki, hogy kilépek.

          Nem tudom, a Szerkesztő később hogyan reagált erre, én megdöbbentem.

          - Miért akar kilépni, Sárika?

          Először hebegett, habogott, végül csak kinyögte:

          - A barátom - mondta, és itt rögtön el is akadt. Tényleg, az ő szájából furcsán hangzott ez a szó, bár én semmi szégyellni valót nem találtam benne. - Szóval, tudja, a Sándor, merthogy odaköltözött hozzám, minek fizessen a lakásáért, amikor ugyis mindig együtt vagyunk, nos, ő azt akarja, hogy utazzunk egy kicsit, járjuk be Amerikát, meg talán haza is utazunk Magyarországra hosszabb időre, azt majd még meglátjuk, én ugyan mondtam neki, élni is kell valamiből, munka nélkül gyorsan megy a pénz, meg aztán szeretek is itt dolgozni, igaz, hogy a Szerkesztő rideg ember, de maguk, szóval, hogy is mondjam, maguk olyan kedvesek hozzám, és a munkámat is szeretem, biztosan nem találnék még egy ilyet, de Sándor azt mondta, ne aggodalmaskodjak annyit, van neki pénze, úgyse viheti magával a sírba, a lányainak is van mit aprítani a tejbe, élvezzük hát egy kicsit az életet, amíg lehet, tudja, Béluskám, igaza van, több, mint tíz éve élek itt Amerikában és még a Niagarát se láttam, holott az nincs is olyan messzire ide tőlünk, meg New Yorkot sem, a felhőkarcolókat, azt hiszem, igazat kell adjak, nekem is van egy kis megtakarított pénzem, amit én se vihetek magammal a túlvilágra, hagynom sincs kire, hiszen tudja, Béluskám, hogy nincs énnekem senkim se, szóval, hogyan mondjam én ezt meg a Szerkesztőnek?

          - Bátran, Sárika, csak bátran - feleltem. - Nem fogja leharapni a fejét. Mitől fél? Hogy ideláncolja magát a szedőgéphez? Adjon neki két hét hét felmondást, ahogy tisztességes, és kész.

          - És, ha itt akar tartani?

          - Legyen erős. Ne hagyja magát rábeszélni semmire. Ne üljön fel az ígérgetésnek. Élje csak a maga életét, Sárika, úgy ahogy azt jónak látja. És járjon szerencsével!

          Két héttel később ott ültem megint a szedőgép előtt, írógépem az irodámban porosodott. A Szerkesztő ugyan megígérte, hogy felvesz valakit Sárika helyébe, ám vagy nem talált senkit, vagy egyszerűen belátta zseniális ötlete hatékonyságát, miszerint munkámból kiiktatható az írógép, ráadásul még egy fizetést is megtakarít.

          Aztán én is elkerültem a laptól, Clevelandból is jó messzire, csak évek múltán tértem vissza kis időre. Akkor hallottam, hogy az az ereje teljében, hatvanas magyar mindenéből kiforgatta Sárikát, elúszott Ernőke omladozó háza, Sárika minden félretett pénzével együtt. Mint mondták, szégyenszemre hazaköltözött Magyarországra, s hogy ott hová, azt csak a jóistem tudja, de remélem, hogy legalább Hernád utcai lakását visszakapta.

          Mint ahogy azt is remélem, volt alkalma gyönyörködni a Niagara vízesésben, és megláthatta egyszer a new yorki felhőkarcolókat is, mert azt okvetlen látni kell, hogy érezzük, milyen parányi teremtés az ember, és mégis mi mindenre képes.